Keresd a férfit!

Musical nemrég lett a moziból; szövegét Jeffrey Lane írta, zenéjét David Yazbek. A Broadway után a West Endre tavaly került, teljesen átdolgozva, az Operett társulata az Átriumban ezt az átdolgozott változatot mutatta be, Varró Dániel magyar szövegével és dalszövegeivel.

Ha jól emlékszem, már a film is hajlott a komédia felé, amennyiben tüchtig módon, időben és térben összesűrítette mindazon csapásokat, amelyek szerelmi ügyletekben a nőket érhetik és amelyeken a dolgos hétköznapokban inkább sírni szokás, mint nevetni.

A musicalváltozat pedig egyenesen a bohózat felé húz – ebben persze már van némi szerepe a színpadi kavarodás megkomponálásában kivált járatos rendezőnek, Réthly Attilának is.

Az Átrium voltaképpen halmozottan hátrányos színházi tér (mozi volt lánykorában), színpadtechnika szinte semmi, a színpad mélysége kicsi, a járások száma kevés, és még sorolhatnám, ehhez képest Khell Csörsz díszlete feledtet minden bajt, és még azt is elhiteti a szűkösről, hogy tágas. A játéktér falait a stúdiókban szokásos lyukacsos „tapéta” borítja, és mert a főhős egy szinkronszínésznő, aki olykor stúdiókban is megfordul, már csak ezért is stílszerű. De nemcsak az, hanem frappáns is: vetíteni lehet rá, mindenféle ötletes külön terek nyílnak belőle, ha kell, és van egy felső szint, néhány erkély, valamint üvegfalú fülke a zenekarnak. A színpad két oldalán egy-egy telefonfülke – és mivel a telefon ugyancsak főszereplő, ezek is gyakran mozognak ki-be.

A történet főszereplője Pepa, a negyven körüli nő, társadalmi státusát tekintve szerető, a történet kezdetén éppen elhagyott szerető. A geográfiai centrum az ő lakása, valahol egy madridi tetőtérben, de leginkább mintha a Plaza Mayor, Madrid főterének kellős közepén lenne: ide mindenki befut. Csak a szerető nem, aki, ugye, elhagyta éppen. És mert minden ilyesmi mindig a legjobbkor történik, hát Pepa gyorsan orvosi magyarázatot is nyer állandó hányingerére...

Összesen öt nő kerül az idegösszeomlás szélére; közülük három ugyanazon pasi, Iván miatt – az előadás egyik pikantériája, hogy egyiküket sem értjük igazán. Iván afféle lepukkant amorózó, legföljebb a búgó hangjába lehet beleimádni egy ideig, de hát nem mindig énekel.

A feleség, Lucia éveket töltött zárt intézetben, mert Iván elhagyta; ugyanezen éveket Pepa töltötte a férfival, aki a legutóbbi kanyarban Lucia ügyvédnőjével, Paulinával kerül futó viszonyba. Ez eddig három nő – a negyedik Marisa, Iván és Lucia magától fölnevelődött, ennek megfelelően az élet dolgaiban meglehetős papucsnak mondható fiának, Carlosnak a menyasszonya, az ötödik pedig Pepa barátnője, Candela, aki naponta esik végzetes szerelembe, és ezen a bizonyos napon éppen egy arra járó kósza terroristával, aki elhagyja, mert sürgős robbantanivalója akad aznap estére. Végül mind az öt nő összetorlódik Pepa lakásában.

A musicaldramaturgia szerint sok a szóló – az Operett társulatának ez fekszik is, az ő terepükön a jó hang, a hibátlan éneklés a minimum. Probléma akkor és ott mutatkozik, amikor ez a maximum is; erre is látunk példát ezen az estén. Az új utak felé törekvő, mind a repertoár, mind a rendezés tekintetében a zenés színház komplexitását megcélzó műhely egyelőre hangban gazdagabb, mint színészetben.

Paradox módon ez akkor tűnik föl leginkább, amikor két főszerepben is pompás színészeket látunk, s hogy kiválóan énekelnek, az ugye természetes. Peller Anna Pepa szerepében úgy énekel, ahogy játszik, illetve úgy játszik, ahogy énekel, mert együtt mozog a kettő. Reflektált, kesernyés-ironikus játéka a figurára koncentrál, és nem annak „tálalására”; ettől az alakításnak íve van, Pepa eljut valahonnan valahová, Pepával történik valami, és nem csak az, hogy megtudja, terhes. Peller Anna a drámázást is ügyesen kerüli – ettől Pepa figurájába még némi drámaiság is szorul. Nincs ebben semmi trükk: nem veszi magára annak a terhét, hogy azt is megmutassa, mit is kell gondolni erről az alakról nekünk, a közönségnek. A gondolás ránk van hagyva.

Janza Kata játssza Luciát, az elhagyott feleséget, aki nem is az idegösszeomlás szélén van, hanem egyrészt utána, hiszen sokáig beteg volt, másrészt benne, a kellős közepében. Janza szerepe bőven ad lehetőséget a sziporkázásra, a gyors váltásokra, viharos replikákra – a színésznő ritmusérzéke hibátlan, és persze itt is az (ön)irónia és az (ön)reflexió az alakítás kulcsa. A szélsőségesen bohózati jelenetekben – például amikor a fia menyasszonyát szobalánynak nézi és kávét főzni küldi a konyhába – éppúgy az egocentrikus, a csak önmagára figyelő asszonyt adja, mint a legdrámaibb pillanatokban. Ez utóbbinak csúcspontja a második felvonásban egy bírósági meghallgatás – egyébként épp a meg nem hallgatásról szól –, amelyben, dacolva a testület vonakodásával, csak azért is elénk tárja (dalban és beszédben) az életét, ezt a csődtömeget.

A két alakítás egyebek mellett, a színészek tehetségén túl, azért is emelkedik ki a többi közül, mert interakcióra, vagyis a többiekkel való együtt játszásra is erősen épít mindkét színésznő. A Pepa barátnőjét, a csélcsap Candelát játszó Gubik Petra például egy frenetikus magánszámot ad elő az egyik dalban, amikor mindhiába hívogatja telefonon Pepát; ez a jelenet énekben is, játékban is hatásos és sodró, máskor a színésznő játéka illusztratív, túlgesztikulált és harsány. Ennek az ellentéte a Simon Panna által játszott Marisa: alig egy-két, unásig ismételt gesztus, hangsúly és rosszalló tekintet a rámenős menyasszony. Ábrahám Gabriella ügyvédnőjéről a jelmez, Velich Rita munkája mond a legtöbbet: fekete-fehér.

Carlos, a bátortalan és puhány vőlegény reményteli, biztató alakítás: éppen a váltások teszik érdekessé. Szomor György Ivánja – minden baj eredője és oka – tényleg csak puszta illusztráció. Ellentétben az érző szívű taxisofőr narrátorral, aki Mészáros Árpád Zsolt játékában az a bizonyos üde színfolt.

Réthly Attila rendezése flott; ügyesen kiemeli a kiemelt figyelemre méltó alakokat és részleteket. Könnyed vígjáték – csipetnyi sóval.