Katarzis nélkül – Marton László (1943–2019)
Marton László színházi szakember volt, s e kifejezésnek ő maga adott értelmet: életközege a színház volt, és annak valódi szakemberévé vált nemcsak rendezőként, hanem igazgatóként és tanárként is. Ez volt az ő hivatása, a színházi lét valamennyi szerepét ismerte.
Már akkor kisegíteni szegődött a József Attila Színházba, amikor polgári származása miatt első próbálkozásra nem vették föl a főiskolára. Itt aztán díszítőként, világosítóként, rendezői asszisztensként, ügyelőként dolgozott. A második próba sikeres volt. 1968-ban végzett Nádasdy Kálmán osztályában, és kis kitérőt követően megtalálta a saját színházát, a Várkonyi Zoltán vezette Víget, amelynek utóbb főrendező-igazgatója is lett. Ide robbant be 1973-ban a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicallel. Ezt Adamis Anna és Presser Gábor írta Déry Tibor ugyanilyen című regényéből. S habár az előadás szinte semmit nem hoz vissza a regény mélységéből, amit Déry a „legbolondabb” írásának tartott, annak csupán lecsupaszított, önnönmagából kiforgatott váza, így aztán katarzist sem okozhatott, mégis elképesztő sikert hozott, több mint négyszáz előadást megélt, s igazolta azt, hogy Marton ráérzett egyfajta korszellemre. Sikerült is e korszellem egyik meghatározó személyiségének megmaradnia.
Előadásaival, elsősorban a musicalekkel a fiatalabbak felé nyitott, s velük friss levegőt hozott a Víg épületébe.Az ő idején forrt ki egy teljes színész-rendező generáció, Rudolf Péterrel, Eszenyi Enikővel és Hegedűs D. Gézával, nála debütált Alföldi Róbert is. Teret adott a fiataloknak, mert a saját fiatalságát hozták vissza, s ez az érzés hatotta át tanári szerepében is.
Marton LászlóBeleragadt hát kissé saját fiatalságába, abba a korszellembe, amelyről Bill azt mondja a Képzelt riportban, hogy „de voltunk néhányan, talán hatvanan-nyolcvanan a háromszázezerből, akik elhatároztuk, hogy eltakarítjuk az égig bűzlő szemetet; addig nem megyünk haza, amíg be nem gyógyítjuk a Föld sebeit, ahogy egyikünk mondta”. Ez a korszellem vad, szilaj és megzabolázhatatlan, bódulattal és szerelemmel teli, jó benne ragadni. De Marton, e korszellem gyereke, időközben nemcsak a tevékeny alkotók egyike lett, hanem direktor, főnök is, akitől sokan függtek, akinek sokan ki voltak szolgáltatva, akin sok minden múlott. És bár ebbéli szerepében tanítványai és pályatársai szerint helytállt, ma már nagy valószínűséggel állítható, hogy nem állt helyt. Ami neki legfeljebb jó mókának, férfias csínynek, az alkotói léttel együtt járó feszültség levezetésének, a korszellemből adódó szabadosságnak tűnhetett, azt mások, a neki kiszolgáltatottak, az őalá rendeltek, az általa függők zaklatásként élték meg.
S bár bíróságig sosem kerültek az ellene szóló vádak, valószínű, hogy többen is voltak ilyenek.
Marton László neve egybeforrt nemcsak a vígszínházi munkáival, tevékeny és előremutató közéleti létével, hanem a #metoo mozgalom magyarországi szálával is, miután két évvel ezelőtt Sárosdi Lilla színművésznő azzal vádolta, hogy jóval korábban, helyzetével visszaélve, zaklatta őt. Sárosdi közlése után többek is beszámoltak arról, hogy ez velük is megtörtént. Kiderült továbbá, hogy a torontói Soulpepper Színház és Akadémia az ott oktató-rendező Marton munkaviszonyát 2016-ban azonnali hatállyal megszüntette, miután helyben is kipattant két zaklatási ügye.
Számosan szólaltak föl Marton védelmében, köztük például a pályatárs Verebes István, aki szerint akkor is ki kell állni mellette, „ha bármi történt”, mert ötven évet dolgozott rendezőként, és „nem akárki” volt a magyar színházi életben. „A részvétem, az együttérzésem akkor is Martoné, ha a vád ellene igaz, akkor is, ha nem, mert esendők vagyunk mindannyian” – mondta, tanúbizonyságát adva annak, hogy egész egyszerűen nem is érti, mi a probléma, hiszen – így Verebes – „vannak színésznők, akiknek meg lehet fogni a fenekét, és vannak, akiknek nem”.
Pedig épp ezek a keresetlen és utólag nyilván megbánt szavak tárják föl valójában a történtek mélységét, azt, hogy ebben a színházi közegben sokan természetesnek, magától értetődőnek, a színházi lét attribútumának tekintik mindazt, ami történt. A színházi büfékbe való adomák, az előadások utáni konyakozások és a sűrűn szívott cigaretták füstjével tovagomolygó legendás hencegések és kivagyiságok világába valónak. És nem, nem értik.
Marton előbb tagadott, majd bocsánatot kért a történtekért. Bocsánatkérése suta volt, egy zavarodott ember bocsánatkérése: „Pályám során arra törekedtem, hogy másokat ne bántsak, hanem segítsek. Úgy a színpadon, mint azon kívül. Soha nem akartam egy másik embert megalázni. Most megértettem, hogy vannak, akik azt gondolják, úgy érzik, hogy oly módon közeledtem hozzájuk és olyat cselekedtem, amivel megsértettem őket. Ezúton üzenem minden névvel vagy név nélkül megszólaló személynek, hogy bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket. Tisztelettel kérem bocsánatkérésem elfogadását.”
Sárosdi Lilla a bocsánatkérést elfogadta, de Marton többé nem szólalt meg az ügyben. Ma már eldönthetetlen, hogy valóban megértette-e, milyen súlyú cselekményekkel vádolják, ahogy azt a bocsánatkérő levele sugallta, vagy sem. Nem tudhatjuk, fölfogta-e, hogy változóban az a korszellem, amelybe beleragadt, változóban van az alá-fölérendeltség viszonyrendszere s az abból következő, sokak számára oly magától értetődő, de fölényességében is bizarr és taszító eljárásrend, változóban van a világ, amelybe oly sokan kapaszkodtak és oly sokan kapaszkodnak ma is görcsösen; nem, nem tudhatjuk.
Talán hihetünk benne, hogy megértette, de konok hallgatása még akkor is, amikor Sárosdi Lillát tömegek próbálták miatta bemocskolni, nem ezt látszik erősíteni. A korszellem változóban, de a korszakváltással együtt járó katarzis még nem jött el. Saját békéjét azonban talán most megleli.
