Kartársak és kortársak

Kulcsár István ugyan fennhangon hirdeti, hogy ő bizony nem ír önéletrajzot, emlékiratot, memoárt, ehhez képest már a harmadik, erősen emlékiratszerű könyve jelenik meg. A Mitya és a Szexmentes övezet után most itt a Kartársak és kortársak, mely alcíme szerint egy obsitos rádióriporter emlékezéseit gyűjti egybe. A cím nem öncélú szójáték; arra utal, hogy Kulcsár egyrészt rádiós és nem rádiós újságíró kollégáit mutatja be ezeken a lapokon, másrészt pedig azokat a híres vagy hírtelen embereket világszerte, akikkel riporterként összehozta a sors.

De a könyv mégsem egyszerű arcképcsarnok (az is, persze, különféle mélységű portrékban megfestett, megrajzolt vagy csak épp hogy felvázolt arcképek csarnoka), hanem mégiscsak egyféle önéletrajz, mégpedig szakmai: a gyermekkori történetekből megtudhatjuk, miféle újságokat szerkesztett az iskolában meg a gangon az ifjú Kulcsár (aki, mióta az eszét tudta, zsurnaliszta akart csak lenni, semmi más), s hogyan került aztán az országos sajtóba, majd egy szovjet újságíró-iskolába, a rádióba, s onnan Moszkvába (immár tudósítóként, több ízben is), New Yorkba és még számos helyére a világnak, mi történt vele, amikor éppen itthon volt és a Rádió külpolitikai rovatában szorgoskodott, miféle másodállásai voltak, milyen fontos eseményekről tudósított és milyen emberekkel találkozott. Történetek, anekdoták, portrék követik egymást szédületes tempóban a könyv hasábjain, szinte sodorva az olvasót: s a könyv végére érve nem csak ezt a tényt sajnáljuk (mármint hogy a végére értünk, mert olvastuk volna még tovább is), hanem azt is, hogy az író nem lassított itt-ott, nem bontott ki mélyebben egy-egy történetet, nem rajzolt meg gondosabban egy-egy figurát, hanem a maga választotta formában teljességre törekedve végigrobogott velünk ezen a hat-hét évtizeden.

Nem baj, majd legközelebb. Kulcsár István kíváncsisága, munkabírása, szorgalma és életöröme a régi. Bízvást.