Kapuk – A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása a százéves Mándy Iván emlékére

Mándy Iván mégsem ködlovag, nem kóborol hosszú, krúdys körmondatokban, nem réved, nála egyszerűen csak nyitva van az ajtó az álom meg a jelen között. Ami konkrétan annyit jelent, hogy a pesti bérházba egyszer csak beüget egy oroszlán, nyugodtan és magától értetődően, aztán vagy szétfoszlik a levegőben, vagy sem. Az író barátja, Mácsai István, akinek a képei itt vannak ezen a kicsi, de szuggesztív kiállításon, meg is festette az óriásmacskát a gangon, ahogy 1987-ben az infánsnőt is Báthory utca 17. címmel. Az infánsnő ugyanis Mándynál ennek a háznak a lépcsőjén jön le, és bár az író képzeletéből lépett ki, nagyon is a valóság része, és létének célracionális magyarázata van. A házban ugyanis él még egy „finomfenekű” lány is, akit az infánsnő megcirógat. A fenekén, persze.

Mándy és Mácsai barátsága két nagy egyéniség egészen rendkívüli találkozása. A festőt valahol szürrealisztikus hiperrealistának írják le, ami nagyon előkelően hangzik, és még az is lehet, hogy jelent is valamit. A falon lóg a Körút. Téli vadászat című kép 1988-ból, ott a Vígszínház előtt jönnek, talán egyenesen az aszfaltból, Pieter Bruegel vadászai. A Körút az, ami, kicsit tán tisztább a valóságosnál. A vadászok vadászok, színre kimásolt figurák egy 17. századi képről. Így együtt azonban nem tudni, az utca álmodja az embereket, vagy fordítva.

Talán ez a rendkívüli kettős látás hozta össze Mándyt és Mácsait.

A látogató, aki mindezt félig elgondolta, félig meg leolvasta a falakról, úgy érzi, még valamire rájött, bár lehet, hogy csak a magány inspirálta, rajta kívül ugyanis épp akkor senki sem volt a kiállításon, csend volt.

Fotó: Bazánth Ivola

Mándynál szinte mindig csend van. Nem arról van szó, hogy senki sem hangoskodik, hogy nem zörren az újságpapír, nem nyerít fel kiskamasz hősének, Csutaknak a szürke lova. Mégis, mintha burok venné körül az embereket és a dolgokat, „félig mély csönd és félig lárma”, ahogy Ady írja. E burok mögött van igazán hangja az életnek. Fojtott kiabálások, zajok, lánc csörrenése, amivel valakit megkötöztek, földhöz csapott testek puffanása, sértődött és fájdalmas monológok. Egy hang szól ki valami drámából: „Én? Miért én? Egyedül én? Én menjek le hozzá?”

És a létrák. Ott állnak a kiállítás falára írt Mándy-mondatokban. A valóságban persze ilyen, hogy létra, nincs. Létraságok vannak. Akadnak barnásvörös parasztlétrák, kötekedők és alamusziak, és vannak a „kétfokú törpék örökös dührohamban”. A tárgyak emberies drámáját és múlékonyságát Mácsainál A repülő című kép mutatja meg. Egy papírrepülő fekszik a csatornafedő mellett, körülötte csikkek.

De az ember a tárgyaknál is törékenyebb. Mácsai Pesti halál című festményén az utcán fekszik egy lepedővel letakart test, a lepedőn egy női táska, a túlélő.

A két érzékeny kurátor, Kiss Bori és Padár Eszter, hogy végre őket is megemlítsük, nem felejtette el a mozit sem. A mozi fontos, nem véletlen, hogy Mándyt annyira érdekelte. A mozi is egy kapu a fantázia és a realitás, a végtelen és egy szakadt józsefvárosi pad között, de egyben a kisember terepe is. A kisember kicsi, napi túlélési sikerek tulajdonosa, nagy győzelmeket csak filmen lát. Onnan szállnak le hozzá a hősök és a széplányok, hogy a régi világ szoba-konyhás lakásaiban régi hokedliken üljenek Kisember Ernő mellett. Ez a kép tiszta és éles, és természetesen az álomban is fekete-fehér, mert Mándy filmjei nem színesek. A színezettség harsányság.

A másik terep a focié persze.

A pálya szélén című írásban (filmen a Régi idők focija) a mosodás Minarik Ede, mint egy kis pesti Messiás bizonygatja a hitetlenséggel küzdő játékosainak, hogy egyedül az összetartozás és a szeretet juttat a mennyeknek országába, ami földi fogalmak szerint a labdarúgóliga első osztályát jelenti. De a Csabagyöngye nevű csapat Minariktól elszerződő játékosai inkább a kicsivel több pénzben hisznek, nem a nagy álomban. Tudják, hogy nem győzhetnek. Minarik is tudja, de nem hiszi el, hiszen ő Mándy hőse, félig álomból van.

Ilyesmiket gondol a látogató. Meg persze arról is mélázik, hogy miként is áll ma a dolog Mándy oroszlánjával. Besétál-e még valakihez a körfolyosóról? A könyvpiaci helyzet amúgy remek, sok Mándy-kötet jelenik meg újra, tehát veszik, olvassák, a látogatóban mégis van némi kétely. Úgy érzi, az íróhoz talán egy lassúbb világ kellene, ahol épp nincs harc, ahol nem pusztít a kétfokú törpék örökös dührohama, így aztán nem is kell előlük menekülni. Ebben az esetben a folytonos menekülésekre szocializálódott lények, akik természetesen lehetnek emberek, de létrák is, miért ne, képesek lennének végre a saját félelmükön túl másra is figyelni. És látni. Mándynál látni kell, és látni csak türelmesen, nyitottan, elhivatottan vagyunk képesek, annak biztos tudatában, hogy álom és valóság nem két külön dimenzió, és nagyon nehéz megmondani, épp melyikben vagyunk.

Mint a Zsámboky mozijában, ahol az író a jelenét szeretné megtalálni, és folyton a múltja szivárog át valahonnan.

A Mándy-féle türelemjáték annak a tesztje, hogy felismerjük-e a látszat mögötti igazi életet, azt, amit nem takar el folyton egy rámázolt álvalóság. Abból pedig sokféle van, a hatalomé, a szerelemé, az önzésé és az illúzióké, de mindegyikből csalódás lesz végül. Viszont gondoljuk meg, hogy a gangon szembejövő oroszlán realitása sokkal bizonyosabb, sokkal közelebb áll az univerzum lényegéhez és szándékaihoz, mint mondjuk a „Trump-prófécia”-mozgalom állítása, jelesül hogy az amerikai elnök megválasztása Isten terve volt, és bírálói a sátánt szolgálják, de az is lehet, hogy emellett pedofilok is.

Hazai álvalóságokat is említhetnénk, de nem tesszük, minek, olyan valóságunk már nincs is, ami ne volna ál.

De valahol a csend mögött talán még él, örül és nevet valaki.

***

A MI tájaink. Tisztelgés Mándy Iván előtt. Petőfi Irodalmi Múzeum, látogaható január 6-ig.