Kampány van - Plakátország katonái
A Kolosy téri templom mögött van egy téglafal, a téglafalon egy plakát, a Fideszé, kié másé lenne. Azt kitalálni, hogy mi van rajta, minimális agymunkát sem követel, meg ez most mindegy is. A lényeg az, amit a 444.hu fotója mutat: a plakát alját letépte valaki, majd valószínűleg sokkot kapott, elrohant, a lehasított csík mögött ugyanis szintén Fidesz-plakát volt, sőt feltehetően az alatt is, majd egy negyedik és sokadik, a téglákon is áthatolva. Nincsen remény, gondolhatta a Nemzeti Együttműködés Rendszerének rongálója.
Vele a továbbiakban nem foglalkozunk, fiatal még, majd magához tér.
A BÁV legutóbbi aukcióján politikai plakátok is felbukkantak, főleg az ötvenes évekből, a mostani rendszer ragasztmányai nincsenek köztük, még nem kerültek múzeumba – és a piaci értékük is nulla. De hát a politikai plakát évében vagyunk, az is lehet, hogy egy plakát kétdimenziós lakói vagyunk már jó ideje. Egyes felmérések szerint ugyanis a lakosság nem kis része a véleményét nem annyira a rádióból, televízióból vagy épp a lapokból szedi, hanem a plakátüzenetekből. Sok megkérdezett fiatal pláne így van ezzel, a migránsokról vagy Sorosról szóló tudását a falról vagy a buszmegállók üvegéről olvassa le.
A plakát mindent visz, a plakát igazi utcai harcos.
Nem kell rá előfizetni, nem kell bekapcsolni, javítani, a plakát ingyen van, cserébe viszont megkerülhetetlen. A plakát türelmes, hóban és szélben is megvár minket, tépetten, átázva, de belakja a várost, és egy alkalmas pillanatban elkapja a tekintetünket. Az üzenet átadva, gondolja a plakát, most már meg is halhatok.
De vissza a régi harcosokhoz.
Az aukciós plakátokról és társaikról az ember nehezen tudja levenni a szemét. Több okból is. Arra könnyű rájönni, hogy a korai szocializmus idiotizmusának dús áradása és a mai félelemkampány között a szellemi vérrokonság tiszta vonala mutatható ki. Vagyis mondjuk So-Ky (Sós László–Kemény Éva) műve, amelyen egy amerikai zászlóba tekert, szíven lőtt békegalamb látható, a mai, Soros által szíven lőtt haza képére hajaz, de említhetnénk az országok neveivel teleírt fára tekeredő CIA-kígyót is, ami megint csak Soros világuralmát idézi fel. Viszont az is világos, hogy a Fidesz kampányvilága még gyerekcipőben jár, a Rákosi-, pláne a Kádár-korszakhoz képest gyermeteg, fantáziátlan, képi világa szegényes, ami kezdő diktatúrák esetében merőben szokatlan.
Az ötvenes évek plakátjai például nemcsak a gyűlöletet, de a boldogságot is ismerték, igaz, az is hazug volt, de hát a sztálinizmusról beszélünk, az ég szerelmére. Ott van, mondjuk, a „Naponta leadott tej” öröme, a tejtől megfosztott parasztasszony fényes mosolyával dekorálva, vagy a „Minőségi musttal vagy borral teljesítsd beszolgáltatási kötelezettségedet”, ami siker esetén szintúgy jóleső érzést kelt a dolgozó parasztban, az is valami, ha már bora nincsen. Egy asszony kisimult arccal mered a csecsemőjére, mert – a felirat szerint – tudja, hogy gyermekére a kommunista párt vigyáz, nem más. A plakát ezenkívül hasznos tudnivalókat is közöl, mint például „A szén az ipar kenyere” vagy hogy „A tojáspor mindig friss”. Még az „Éljen az MDP II. kongresszusa” is fel tudta dobni az embert, hisz a képen Rákosi látható, egy melós és egy parasztasszony, akinek szó szerint világít a feje a mámortól. Mikor világít egy Rogán, ha vezére mellett állhat?
Komor, fénytelen élet a miénk.
Azt is tegyük hozzá, hogy ezeket a plakátokat tehetséges grafikusok tucatjai készítették, egy részük még a Horthy-kor reklámvilágából jött, mint Konecsni György is, aki festő és bélyegtervező volt. Kommunista nézeteiért ült is a harmincas években. Híres plakátja az 1945-ös Dobolok, ezen egy papírcsákós gyerek fakarddal csépel egy fekvő fejet. Másik művén egy, a Szabad Nép című kommunista lapból kivágott kéz leveszi a fekete náci szemüveget egy szoborfejről.
Az úgynevezett Papp csoport tagjai jórészt Konecsni növendékei voltak, a csoport harcban állt a már említett So-Ky házaspárral, amely velük szemben az őszinte, kőkemény sztálinizmust képviselte még a hatvanas-hetvenes években is, a szakma utálta is őket. De értettek a dolgukhoz. Az általuk tervezett KGST-jelvényen egy apró ötágú csillag körül három karéjban fekete minták örvénylenek, nem rossz, bár hogy miért feketék, nem tudni. Talán az eszükben volt még, hogy Rákosiék tabusítottak bizonyos színeket, a zöldet nem szerették, mert fasiszta, a lilát pedig mert klerikális allúziókat kelthetett. A feketével nem volt bajuk.
A plakát fontos volt, tehát volt benne pénz. Ma is van, a Fidesz nemrég százmilliót adott öcsikéjének, a Fidelitasnak, hogy kétezer plakátot tegyen ki, természetesen Sorosról. Az összeg eltúlzottnak tűnik, és nemcsak a gyatra megvalósítás miatt. Mindenesetre régen a fizetségért még minőségi hazudozást várt el a politika. Darvas Árpád, a Papp csoport tagja mesélte, hogy a hetvenes években két jól kereső réteg volt: a grafikusoké és az orvosoké. Előbbiek 3-6 ezer forintot kerestek akkor, amikor egy Skoda 34 ezerbe került. Az is igaz azonban, hogy ebben az időben már a Rákosi-korban megszokott politikai plakát gyakorlatilag kimúlt, volt ugyan Vietnam plakát, Forradalmi Ifjúsági Napok plakát, de az a NATO plakát, amelyen a T betű egy temetői keresztet formált, már ritkaságnak számított. A szakma reklámra és filmre állt át.
Nyugaton, főleg Amerikában közben virágba borult a politikai plakát műfaja. A feketék jogai, a Vietnam-szindróma, a rendszer fasisztának minősített vonásai, a hippimozgalom, a konzumidiotizmus kigúnyolása – mind-mind megjelent a „printmakingben”, még ha ezek inkább galériába is kerültek előbb-utóbb, ritkán utcafalakra. Magyarországon viszont épp a politikai témák kerülése hozott szabadságot a grafikusoknak. Darvas Árpád szerint a rajzolókat kiengedték az ideológiai ketrecből, a párt egyre inkább a gazdasági élet részeinek tekintette őket, ezért aztán mindenkinél szabadabban dolgozhattak az op-art vagy pop-art stílusában. Az avantgárd látásmódja a rendszer kegyeltjének számító So-Ky műveire is jellemző volt. Sós később azt nyilatkozta, hogy ő proletár ugyan, de a szocreálnak nincs helye egy plakáton.
Ma a Fidesz plakátjain kék háttér előtt a nemzeti zászló mellett régi ismerősünk, Soros György arca díszeleg, továbbá egy felirat a migránsokról, a Soros-tervről – vagy a kettőről egyszerre. Nincs túlbonyolítva a dolog, a rendszer épp minimalista korszakában van, de hát azt sem lehet mondani, hogy az országlakók jelentékeny részét ez a protestáns visszafogottság, illetve az üzenet bárgyúsága különösebben zavarná. Mindazonáltal van hová fejlődni, bár hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét milyen stílus írná le, azt elképzelni sem tudom. A művészet zavartan áll egyik lábáról a másikra a mű előtt.
Végül ideírunk egy kis jelenetet az (általunk is) politikai baleknak minősített lakosság valódi Soros-érzelmeiről, akit a plakátáradatban már- már a rokonának vélhet, olyan jól ismeri. Hátha ez az igaz.
Hazamegy a férfi a munkából. Már mindenki odabent lehet, gondolja. Köszön a feleségének, körülnéz, hát a Gyuri hol van, kérdezi. Az asszony szótlanul a tévére mutat, ahol kék háttér mögött feltűnik Soros feje. Jól van, mondja a férfi megnyugodva, és kibont egy sört, akkor hát együtt van a falka.
