Kadarkaünnep

A kék főkötős jóasszony térdig húzza a szoknyáját, és zöld gumicsizmában tapossa a dézsányi lila szőlőt. Ring a csípője, pajkosan mosolyog a főként nyugdíjas közönségre. Harmonika szól, sváb a dallam. A kottát sebtapasszal ragasztotta hangszerére az ősz zenész. Tenyér csattan, perdülnek a lábak, lila hagymás illatot ereszt a tálcányi zsíros kenyér. Hordókat görgetnek a fekete kalapos legények, érkeznek a kerületi potentátok, kezdődik a budai szüreti játék.

– Móric! – rikkant egy asszony.
A svábhegyi Jókai-kertben a Kadarka Kör rendezvényén Laborfalvi Róza szólongatja így férjeurát, aki végül sujtásos köpenyben, kalapban csoszog ki a présházból. Persze ők mindketten a civil kör „kadarnagyai”, alkalmi színészek: Saly Noémi irodalomtörténész és Tóth Yózsi (sic!) fafaragó játsszák a nagy írót és feleségét.

Zsörtölődnek, bájosan esetlenek. Ilyen lehetett anno Jókai is. Mondják, a főzés és saját kastélyos bora volt a szenvedélye, meg a svábhegyi kert, ahonnan le lehetett látni Budára és Pestre, a városokat összecipzározó Dunára.

A Költő utcai Jókai-házat azóta eltüntette a háború, csak a présház maradt meg, az író szőlős domboldalán ma a kadarkások tövei nyújtózkodnak. Jókai kövekkel fedte le a rézsűket, hogy megmaradjon a nap melege az érzékeny növénynek. Így egy évben kétszer is szüretelhetett. Kemény munka a szőlőművelés, Jókai is így írt róla: „A szőlő szolgabíró, aki munkára hajt, s halasztást nem enged. Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának.”

A budapesti Kadarka Kör néhány éve nagy urat „vett magának”: a budai vöröst.

– Baráti társaság vagyunk, célunk, hogy a budai kadarkát, amely régen a tokajival vetekedett, ismét meghonosítsuk – mondja Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója.
Hogy miért volt híres a budai bor? „Szelíd, kellemes íze, finom illata s szegfűszegre emlékeztető zamatja kedveltté tette, s nagy hírnevet szerzett a buda-sashegyi boroknak” – írta Pettenkoffer Sándor borász, a szőlőművelés tudósa.

A Kadarka Kör havonta egyszer borvacsorát, évről évre szüreti játékot rendez, könyvet ad ki, tagjai a Jókai-kertben szőlőt ültetnek, gondoznak. A kadarkások között van újságíró, fotós, igazgató, alkotmánybíró, de szőlősgazda is. Saját vörösük még nem érett be, ám nem sok idő kell addig.

– Azért a kadarkának szerb hagyománya is van – figyelmeztet Danilo bácsi, a budai rácok képviselője, aki szerint a szőlő talán II. Vak Béla szerb származású felesége révén került az országba, talán később.
Vitathatatlan, hogy a déli mítosz a kadarka jó marketingjének része.

Mire a sváb körtáncból kifogy a szusz, a legények teletöltik a poharakat, a szüretelő nép boldogan zajong. Ünnep van.

Danilo bácsi büszkén felmutat egy palackot, igaz, az még nem budai, Podgorica mellől hozta az öreg a hollófekete kadarkát. De mégis olyan az, mint egy zászló, náció ide vagy oda, jólesik felsorakozni mögötte.