Kácsor Zsolt: Nincs bocsánat, szemét állatok
Szemét állat az ember. Ezt látom az egyik apuka szemében a játszótéren, ahol a kislányát megalázta három másik gyerek. Három édes, kedves, bájos, tündéri gyerek. S mind a hárman egyszerre üvöltik egy kislánynak a mászókán:
– Dagi néééni! Dagi néééni! Dagi néééni!
Pedig nem is dagi az a kislány, tényleg nem, csak hát olyan kis kerekded pogácsaképe van. Ha kövér is volna, nem dagi volna, legföljebb pufók. De daginak nem dagi. A három édes, kedves, bájos, tündéri gyereket ez nem érdekli. Ők hárman vannak, hangosak, harsányak, míg a ledagizott kislányka egyedül van, halk és védtelen. Gondolkozom, hogy közbeszóljak-e, megvédjem-e, leteremtsem-e a három édes, kedves, bájos, tündéri gyereket, aztán úgy döntök, hogy nem avatkozom be. Sajnos ezt neki kell megoldania, a magányos kis pufók arcúnak. Nézem, hogy meddig bírja, s azt kell mondjam, hősies. Először úgy tesz, mintha nem az ő fülébe ordítana a három édes, kedves, bájos, tündéri gyerek, aztán úgy csinál, mintha nem hallaná, később igyekszik, hogy a sértegetést viccre vegye, s mosolyogni próbál, de a mosoly egyszerre csak sírásba vált, kitör belőle a zokogás, és elszalad.
– Dagi néééni! Dagi néééni! Dagi néééni! – harsan föl a kórus, s a három édes, kedves, bájos, tündéri gyerek diadalmas tekintettel bámul az elüldözött után. A kislány nem szalad messzire, az egyik padon az anyukája és az apukája üldögél, hozzájuk fut a gyerek, s az apja karjába veti magát.
Az apuka a három édes, kedves, bájos, tündéri gyereket nézi, s látom a szemében, hogy izzik odabenn. Szerintem lángszóróra gondol, ez a minimum. Lángszórót a három kis takonynak. Szemét állatok. Ez van a szemébe írva, miközben a kislányát vigasztalja. De hiába vigasztalja, a zokogás nem enyhül.
Ekkor a három édes, kedves, bájos, tündéri gyerek megszeppen.
Abbahagyják a mámoros üvöltést, elcsitul a daginééénizés, és azt méregetik a gyerekek, hogy leselkedik-e most rájuk veszély. Az apukát figyelik. A nonverbális gesztusaiból, a megkeményedett arcából próbálják kitalálni, hogy mi a teendő s vajon menekülni kell-e. Nemhiába fogócskáznak és bújócskáznak a gyerekek szerte a világon. Ez az a két játék, amelynek a szabályait egy gyerek sem tanulja, hanem a szabályrendszerrel mint ösztönnel születik. A fogócska során öntudatlanul azt gyakorolják, hogy hogyan kell minél cselesebben elfutni az ellenség elől, a bújócska pedig arra tanítja meg őket, hogy hogyan kell elrejtőzni az ellenség elől.
A három gyerek azt latolgatja odabenn, az ösztönök hormonálisan olajozott terében, hogy a vérben forgó szemű apuka elől vajon csak futni kell-e, vagy el is kell bújni. Éppen mellettem állnak, de rólam nem vesznek tudomást, ebben a harcban én most semleges tereptárgy vagyok. Az egyik kislány azt súgja, hogy bocsánatot kellene kérni. A többiek nem válaszolnak. Az apukát figyelik, lesik, méregetik, s tudat alatt valószínűleg a távolságot latolgatják, mert lassan hátrálnak mind a hárman, pedig nem beszéltek össze. Igen, tényleg szemét állat az ember, de a túlélési ösztöne jó.
Az apuka ekkor úgy dönt, hogy nem bocsátkozik közelharcba. Csomagolnak, indulnak, elmennek. A három édes, kedves, bájos, tündéri gyerek győzelemittasan felordít:
– Dagi néééni! Dagi néééni! Dagi néééni!
Az is üvölt, aki az előbb azt kérdezte, hogy bocsánatot kellene kérni. De ő nem a daginééénit harsogja. Ő ezt ordítja oda a fényes jövendőnek:
– Nincs bocsánat! Nincs bocsánat!
