Jó film, míves, elegáns, meggondolkodtató – egy kis pia fraus Ozontól

François Ozon Frantz című filmjében Frantz már nincs. A quedlinburgi temetőben, a virágok alatt nincs test. Ott maradt a tömegsírban, Franciaországban. 1919-ben járunk. A háborúnak vége. A férfiak hiányoznak. A vesztes németek gyűlölik a győztes franciákat. És viszont.

Ehhez a sírhoz itt, az ezeréves városban, amelyet hajdanán Németország szívének is neveztek, a volt menyasszony, Anna jár búsongani. És egy férfi. Akit „a franciaként” emlegetnek mogorván vagy fenyegetőleg. Mit keres itt? Ez a mi sírunk, a mi halottunk, a mi földünk.

A magyarázat kézenfekvő. Túlságosan is. De akkor is van élveznivaló a filmben: a családok, barátok, rituálék, emlékezések, házi koncertek hangjai, Verlaine Őszi chansonja a múltból, Manet képei. Súlyos lelkifurdalások és a makacs revánsvágy kerít körül. És kegyes hazugságok. Amelyek segítenek élni. Túlélni. Annak, aki még alkalmas rá a nagy háború után.

A töltetlen puskájú, pacifista, frankofil Frantz és az a másik (a muzsikus, francia arisztokrata) egy gránáttölcsér kényszerű intimitásában találkozott először és utoljára. Ám a nyilvános gyónást nem viselnék el Frantz szülei. Ezért Annáé a feladat, hogy a kendőzött helyzetet közvetítse.

És mert érik a megbocsátás, Anna – akinek az alakításáért Paula Beer a velencei filmfesztiválon elnyerte a legjobb fiatal színésznőnek járó díjat –  útnak indul Franciaországba. Most ő az „idegen”. Egy tükörjátékban kell megélnie, amit „a franciának” német földön. S míg a történet eleje gubanctalan, addig a második rész tele van fordulattal, meglepetéssel, döntéssel. Mindenki rabja az életének.

Mostanában, az EU úgynevezett „válságának” emlegetése idején érdemes emlékeznünk, hogy a német–francia szembenállás meghaladásával jött létre a Montánunió, a Közös Piac és az EU. Brüsszel a miénk is, ahogyan az Berlin, Quedlinburg, Párizs és a többi.

Jó film, míves, elegáns, meggondolkodtató.