János, legyen!
Uralkodócsaládban tizenharmadik gyermekként születni, nos, az álmoskönyvek szerint az ilyesmi nem túlzottan szerencsés dolog. Esélye sincs arra, hogy valaha is a hatalom közelébe kerüljön, viszont elszenvedhet minden olyan korlátot, ami az effajta születéssel jár.
Ez a sors jutott szegény János főhercegnek is, Lipót császár legkisebb és valószínűleg legtehetségesebb gyermekének (1782–1859) – mondjuk, ez nem volt nagyon nehéz, ritka egy korlátolt nemzedéke volt ez a fényes családnak, élén szegény Ferenc császárral –, aki gyermekként vesztette el apját és születésekor minden sanszát arra, hogy nagyobb szabású terveket szőhessen. Ám ő (ez is mutatja kvalitásait) hamar tudomásul vette, hogy milyen kockát vetett neki a sors, és az adott lehetőségek között igyekezett jelentős dolgokat alkotni és alkottatni: nem véletlen, hogy Stájerország főterét ma is az ő szobra díszíti, és az sem, hogy a Johanneum az ő keresztnevének latinos változatát viseli.
És sorolhatnánk: János főherceg egyike volt azon Habsburgoknak, akik sokat tettek országuk polgári fejlődéséért. Az már más kérdés, de mélyen jellemző erre az operettbe oltott, középkorból itt maradt famíliára, hogy hősünk igazán a házassága révén híresült el: tudniillik évtizedes küzdelem után feleségül vehette a Bad Aussee-i postamester lányát. (Akit az uralkodó rögvest grófi rangra emelt ugyan, de attól még morganatikus volt az a frigy a végtelenségig.) Na, ezt a könnyes történetet ma is emlegeti a nép szerte Ausztriában, népdalok zengik a mindent legyőző szerelem dicsőségét.
Nos, ez a derék főherceg megannyi egyéb cselekedete mellett bejárta egész Ausztriát és a fél világot (kormányzati, illetve diplomáciai feladatokat látva el), s kedves szokása volt, hogy amerre ment, vitt magával egy udvari festőt (kammermalert) is. Az évtizedek során megannyi kiváló művész megfordult ezen a poszton, köztük olyan nagyságok, mint Thomas Ender vagy Jakob Gauermann: kezük nyomán pedig több száz tájkép született. Ezekből állít ki most a bécsi Albertina százötvenet: belőlük a tizenkilencedik századi osztrák táj éppúgy megismerhető, mint a korabeli Róma vagy a Közel-Kelet. És persze János főherceg.
Jolsvai András
