"Isten óvjon mindenkit az ideális országtól"

Azt írja készülő könyvében, amely az idei könyvhétre jelenik meg, hogy elmondhatjuk magunkról: több élettörténetünk van. Önnek hány van?

Nem számoltam. Körülbelül annyi élettörténetünk van, ahányszor elmeséljük. De bizonyos, hogy ezen a rétegen belül más az az élet, ami akkor kezdődik, amikor először ébredünk magunkra, tehát két-három éves korunkban, más az, ami a politikai tapasztalatainkat írja le, más szerelmeink története, és megint más az az élet, amit most megírtam: a filozófiám története.

Ez utóbbiról faggatták a legkevesebbszer, írja a készülő könyvben. De mert egy rövid születésnapi interjú keretei nem alkalmasak erre, és mert nem szeretném lelőni egy még meg nem jelent mű poénját, én sem erről kérdezném most. Ám maradnék a filozófiánál. Hogyan magyarázná el olyan mostani középiskolásoknak, akik kevésbé fogékonyak a humán tudományokra, hogy szükség van a filozófiára? Hogyan győzné meg őket?

Először is, én voltam középiskolai tanár, öt éven keresztül tanítottam a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban. Nem szoktam senkit meggyőzni semmiről. Nem is az a feladata az embernek, hogy valakit valamiről meggyőzzön. Szeretem a filozófiát, és ha a filozófiáról beszélek, akkor meggyőzően beszélek róla, mert a szerelem mindig meggyőző. Ha a gyerekek, a fiatalok hallják, akkor vagy megragadja őket, vagy nem, de meggyőzni voltaképpen soha nem akartam senkit.

Amikor Ön tanított középiskolában, még egy más világ volt. Most sokkal inkább elfordulnak az elméleti dolgoktól.

Én nem tapasztaltam ilyesmit. A gimnáziumban magyar irodalmat tanítottam, és nem filozófiát, tehát mondhatnám, hogy a filozófiai énemmel meg sem ismerkedhettek a diákok, hiszen az akkori tanrend szellemében kellett tanítanom. De én szerettem a magyar irodalmat, és azt is szívesen tanítottam, különösen a verseket, mert módot adott arra, hogy szavaljak, amit nagyon szeretek, de nem művelek igazán jól. Ott voltak a gyerekek, előttük szavalhattam, ők voltak a közönségem, tehát voltaképpen kiélhettem egyfajta nagyon közepes képességemet – erre másképp nem lett volna lehetőségem. Hogy ma mások lennének a fiatalok? Biizonyos értelemben biztos mások, mert azóta két nemzedék felnőtt, és volt egy rendszerváltozás is. De azért ha megnézem az iskolákat: a versmondó versenyeken részt vesznek, az én unokáim például olvasnak, részt vesznek rajz- és festő- vagy jelmezkészítő-versenyeken – mindenféle versenyen, ahol a szépségről van szó. Tehát én nem érzek radikális változást. Diákokat most Amerikában ismerek, a New York-i diákjaimat, és nem észlelem, hogy kevésbé érdekelné őket zene, irodalom, mint ahogy az én generációmat érdekelte. Nem látom azt a hatalmas különbséget, amelyről a kultúrkritikusok olyan sokszor beszélnek.

Azért ne felejtsük el, hogy az Ön unokája beleszületett a műveltségbe, Amerikában pedig egyetemen tanít – aki pedig egyetemen tanul humán szakon, abban feltehetően van érdeklődés.

Amikor én iskolába és egyetemre jártam, akkor sem érintkeztem azokkal, akik életükben nem láttak könyvet – sokan voltak ilyenek akkor is. Amikor én egyetemen kezdtem tanítani, negyven évvel ezelőtt, meg lehetett számolni két kezemen, hányan olvastak valamit a kötelező olvasmányokon kívül – ismétlem, nem látok semmi újdonságot.

Még egy mondatot kiemelnék a megjelenés előtt álló könyvéből. „Komolyan gondoltam, hogy a témát nem mi választjuk, hanem az választ bennünket.”

Amikor a filozófiáról írunk, akkor nem úgy van, hogy kikeresünk egy témát, és elhatározzuk, hogy ezzel fogunk foglalkozni. Voltaképpen a téma ráerőszakolja magát az emberre – addig beszél hozzá, amíg nem kezd vele foglalkozni. Úgy van ez, mint a szerelemmel: hogy a másik addig közeledik hozzánk, amíg nem tudunk ellenállni, és befogadjuk azt, ami közeledik hozzánk – és ez nemcsak a filozófiában van így. Néha egy kép megragad az emberben: néz téged, míg te nézed őt. Alapjában minden művészi élmény kölcsönhatás. A zene szól hozzád – nemcsak te hallgatod.

Megjelenés előtt álló könyve utolsó fejezetének címe: Vándorévek. 1995-től napjainkig a világot járja. Arany János sorai szerint művész hazája széles e világ, de úgy tűnik, a neves filozófusoké is. Hol érezte magát otthon ebben a nagy világjárásban?

Ötvenéves koromig szinte sosem utaztam. Ötven és nyolcvan között, harminc év alatt aztán behoztam az elmulasztottakat. Szeretek utazni, élvezem azt, hogy egyik nap itt, másik nap ott vagyok. Élvezem azt, hogy reggel felébredek, és azon gondolkodom, hogy voltaképpen melyik országban ébredek. Pár percig gondolkodnom kell, hogy azonosítsam magamban, hol is vagyok pontosan. Egy dologban azonban sosem tévedek: mindig azon a nyelven beszélek álmomban, amilyen országban vagyok. Magyarországon magyarul álmodom, angol nyelvterületen angolul, német nyelvterületen németül – az álmaim nyelve a legbiztosabb bizonyítéka annak, hogy milyen nyelvterületen tartózkodom. Olaszul viszont -- sajnos -- nem tudok álmodni.

Hatalmas tapasztalatot szerezhet, aki ennyit járhat a világban, mint Ön. Ha összegyúrhatna egy ideális országot mindabból, amit látott, melyik nációtól mit venne át?

Isten őrizzen engem és bárkit a tökéletes országtól, mert az borzalmasan unalmas lenne. Egy országnak és a világnak az érdekességét a bennük lévő feszültségek hozzák létre, azért drukkol az ember, hogy mire ébred fel. Szeretek New Yorkban lenni, otthonosan érzem magam abban a városban, elsősorban azért, mert barátaim vannak ott, de a város is olyan otthonos. Szeretek Ausztráliában is lenni. Sydney-ben azért, mert Márkusék a legrégibb, legősibb barátaim, a velük való baráti viszonyt semmi más nem helyettesítheti. De Melbourne-ben is szeretek lenni, hiszen ott éltem, laktam kilenc évig. De Budapesten vagyok otthon. Itt éltem ötvenéves koromig, jóformán ki sem tettem a lábamat. Ötven év, egy egész élet. Hajdanán az emberek ennyi idősen haltak meg. Egy egész életet töltöttem, Magyarországon, mielőtt elmentem volna innen.

Korántsem volt egy tökéletes hely, és most sem az.

Rettenetes hely volt. Éltem a holokauszt idején, üldözött vad voltam, mindenkitől félni kellett, sehol sem érezhettem magam biztonságban. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy véletlenül nem öltek meg. Aztán kétévnyi szabadságérzés után belecsöppentem egy másik diktatúrába, ahol eleinte nem voltam ellenzéki, de gyanúsan tekintettek rám, mert az ő szempontjukból hülye kérdéseket tettem fel. Azonnal margóra kerültem, ami nagy szerencsém volt, ez a szerencse alapozta meg, hogy nem vettem be végül is a kefét. Aztán ellenálló lettem, majd jött 56, amikor forradalmár, aztán kitettek az egyetemről – mindig volt valami zűr, valami baj. Egy évig a világ tetején táncoltam, 56 elején én a Filozófiai Bizottság elnöke voltam, felkínálták nekem, hogy az akkor megalakuló Filozófiai Intézet igazgatóhelyettese legyek. Nem tudom, milyen józan ész diktálta nekem, a hülye 26 évesnek, hogy azt mondjam, nem kell, nem akarok igazgatóhelyettes néni lenni,inkább maradok egyetemi tanársegéd. Bizonyára az ösztön. Én voltam a Filozófiai Szemle első szerkesztője, minden remekül ment – aztán hirtelen lezuhantam a verembe. 56 után nem álltak velem szóba, a szerkesztői munkáról magam mondtam le, az egyetemről viszont kitettek. Ekkor kerültem a középiskolába, megint nagy szerencsémre. Lukács Györgyöt idézem: minden embernek lehet balszerencséje, de csak okos ember tud ebből hasznot húzni. Életemben egyik balszerencse követte a másikat, mégis minden balszerencséből hasznot húztam. Legutolsó balszerencsém, hogy majdnem ötvenéves koromban elűztek az országból. De ebből is sikerült szerencsét kovácsolnom. Ezért azt mondom: bár ebben az országban csak balszerencse ért -- talán három vagy négy év volt, amikor úgy éreztem, hogy érdemem szerint bánnak velem, és ebből kettő egészen fiatal koromban-- de azért nagyon jól éreztem magam. A Budapesti Iskola idején a margóra voltunk szorítva, de jól éreztem ott magam, mert gondolkodhattam. Ritkán volt jó dolgom a rendszerváltásig, de azóta igen, mind a ma napig.

Nyolcvan éves lesz néhány nap múlva. Fontos önnek a születésnap, összegez ilyenkor?

Érdemes megöregedni, mert növekszik az ünneplések szintje és a száma. Nem összegzek, nem szoktam gondolkodni ilyesmin. Az életvitelem nem változott hatvan éve: ugyanúgy kirándulok, úszok, talán kevesebbet járok mint 25 éves koromban, de azért lerovom a kilométereket. Nem érzem a változást. De ha a tükörbe nézek, akkor látom persze,visszanéz rám az életkorom. Szerencsém volt. Fiatal lány koromban táncoltam, balettet, akrobatikát, mozdulatművészetet tanultam. Berczik Sári volt a tanárom. Amikor Széchenyi-díjat kaptam, ő is kapott kitüntetést, utána mindketten részt vettünk a Göncz Árpád tartotta fogadáson, ahol aztán odamentem hozzá, és megkérdeztem: "Sárika, megismer még engem?" Mire a Sárika rám néz, és azt mondja: "Hogy ne ismernélek meg, te a Heller Ági vagy. De kár érted, olyan tehetséges voltál." Tudod, a táncban mindenképpen közepes lettem volna, nem lettem volna igazán jelentős. És egy táncosnak 30-35 éves koráig tart a karrierje, aztán vége. A filozófusnak az a nagy szerencséje, hogy állítólag a bölcsesség öregkorra jön el. Bár nem hiszem, hogy így van. Szerintem egy filozófus színvonala a második-harmadik munkájától lényegében nem változik. Tehát ha akarom, ugyanilyen bölcs voltam harmincéves koromban, ötven év alatt nem lettem bölcsebb. De azt hiszik az emberek, hogy a korral bölcsebbek leszünk. Összefoglalva: filozófusnak lenni ebből a szempontból értelmes és érdemes, mert öregkoromra tisztelettel vesznek körül.