Isten létezik-e még?
Mostanában azt próbálom kitalálni, hogy két ember között mi lehet a leglényegesebb véleménykülönbség. Mi lehet az a kérdés, amelyre eltérően válaszolva a legtávolabb kerülhetnek egymástól? Mi lehet az a tárgy, amelyet ellentétesen elgondolva nem érthetik meg egymást? És milyen is az a meg nem értés, amelynek nem a vitázók természete, türelmetlensége vagy intellektuális restsége az oka?
Nem az érdekel tehát, hogy miért szokás valakit gyűlölni, mert erre hosszú és szomorú tételekből álló felsorolás a felelet. Az érdekel, hogy miként lehet lényeges véleménykülönbségekről egy jót vitázni.
Ezen gondolkoztam, és eszembe jutott Szabolcsi Lajosnak, egy hajdani zsidó felekezeti hetilap szerkesztőjének a visszaemlékezése. Amelyben eleven haraggal idézte föl a Huszadik Század híres körkérdését: van-e zsidókérdés Magyarországon? Eleven haraggal, mert úgy vélte, hogy Magyarországon huszonhárom szótöbbséggel így lett zsidókérdés. Szabolcsi – érzékeltetni akarván e felvetés abszurditását – egy korábbi példát hozott. Felidézte, hogy a polgári radikálisok körében egyszer már arról is szavaztak, hogy van-e Isten – és az Isten tíz szóval kisebbségben maradt.
Ez a történet jutott eszembe, mert egy katolikus pap és egy ateista filozófus izgalmas és szórakoztató vitáját olvasom Isten létezéséről, az európai kultúra és a hit kapcsolatáról, a hagyomány és a barbárság ellentétéről. Egy heves és sistergő, néhol ironizáló vitát, amely mellékesen remek kis kultúrtörténeti összefoglaló. És amelyben többször is felmerül a kérdés: létezhet-e olyan téma, amely annyira eltávolít egymástól két embert, hogy már ész és szeretet sem tud segíteni? Kiváló olvasmány, akár a szeretet, akár az ész közelgő ünnepére.
(Philippe Capelle – André Comte-Sponville: Isten létezik-e még? Napvilág.)
