Irtózatos erejű hadiüzem működött a nappaliban
Bepakolsz az automata mosógépbe, szépen belehajtogatod az azonos színű szennyes ruhát, a mosókapszulát meg az öblítő folyadékot, megfelelő hőfokra állítod a masinát, a szárítóprogram gombját is beállítod, s közben eltűnődsz azon, milyen kár, hogy a szerkentyű éppen vasalni nem tud.
A használt edényeidet a mosogatógépbe rakod, előveszed a porszívó robotot, elindítod a dokkolóról, robotod megfordul, felpörgeti a keféit, és melózni kezd. Valósággal irtja a port maga körül.
Kimész a fürdőszobába kezet mosni vagy mosakodni, 40 fokosra állítod a csapot, nyomsz egy kis folyékony szappant a tenyeredre, majd leöblíted, és az elektromos kézszárító alá tartod a kezed.
Ideje meginni egy jó kávét. Kapszulát teszel az automatádba, és pillanatok alatt ott gőzölög előtted a különleges zamatú kávé.
A hűtőből már korábban kivetted a húst, elő is készítetted, most beteszed az elektromos sütőbe, hamarosan kész lesz az ünnepi főétel.
Hát egy kicsit más volt ez az én srác- meg fiatalkoromban, az ötvenes és a hatvanas években.
A nap azzal kezdődött, hogy kinyitottuk az ablakot, jól szellőzzön át a szoba, meg persze az ágyneműk: a párnák, a kövér dunyhák. Kövérek, bizony, nem volt elég egy laza paplan: télen a cserépkályha éjjel egyig-kettőig tartotta még valamennyire a meleget, de reggelre már kihűlt – csak az oldalfalnál volt egy-két csempe, amelyik langyos maradt.
Amíg szellőztettünk, kimentünk a konyhába, föltettünk a gázrezsóra egy kávét. A kávé alatt az ötvenes években nem is lehetett babkávét érteni, mert az legfeljebb IKKA-csomagban létezett. A presszóból viszonylag olcsón megvásároltuk a lefőtt kávé zaccát, annak még volt egy kis aromája, otthoni kávénak (pláne tejjel) csak-csak elment. Később már lehetett kapni igazi pörkölt kávét is, sőt, az otthoni kávédarálót (ez még nem elektromos volt, hanem fogantyús, forgatni kellett) sem kellett feltétlenül használni: a közértben a fal melletti pulton három elektromos daráló állt rendelkezésedre: mákdaráló, diódaráló meg a kávédaráló. Ebbe beleöntötted a babkávét, megnyomtad az indítógombot, és az üres kávészacskó száját alul a kiöntőcsőre húztad, óvatosan, nehogy egy csepp is mellé menjen. Kár lett volna minden töredékszemért, olyannyira, hogy a végén még bele is kotortál egy erre a célra odakészített kartondarabbal vagy műanyag lapocskával a gépbe, hogy a falára tapadt morzsányit is kikapard.
A hatvanas évek már paradicsomi időszak volt, a kétlángos gázrezsón (külön cső vezetett a rezsó alatti gázsütőhöz), az előkészített Autopressben főzted le reggel feketédet. Beletetted a nagy, fél dominó alakú kockacukrot – mert a mokka nem volt olcsó mulatság –, esetleg egy pici tejet is öntöttél bele, hogy ne legyen méregerős, és megittad a (régebben egy eszpresszóból elemelt) vastag falú kávéspohárból.
A felfrissülés után vissza a szobába. Kezdődött a takarítás. Nem nagy, amolyan mindennapos. A szoba közepéről félre kellett tenni az asztalt, a négy széket, aztán föltekerni a szőnyeget, majd kivinni az udvarban álló porolóra, ott kiverni belőle a port. Prakkerral. (Csak úgy zengett a ház a durranásoktól reggelenként.) Még a porolón lógott, amikor vissza kellett tekerni. Meglehetősen gyenge kisfiú voltam tízegynehány évesen, s tekercselés közben a nagy szőnyeg egyszer rám zuhant. Hanyatt estem, súlya volt.
Amikor mindez megvolt, vissza a szőnyeggel a szobába, ott egy fotelen keresztbe fektettem. Akkor jött a partvis meg a lapát. Ki kell söpörni a szobát. Jó, később, 1960 körül már volt porszívó, Rakéta típusú, szovjet. Alighanem valami hadiüzemben gyárthatták, masszív volt, és nehéz. Viszont szívni szívott, mint örvény a folyóban, irtózatos erővel. Sőt, ennyivel még praktikusabb is volt a mai moderneknél: hátul is volt lyuka, s ha kint az udvarban vagy a kukásedénynél odadugtuk a csövét, ugyanolyan erővel kifújta a benne felgyülemlett port.
Mindezt követte a vikszelés. Néha be kellett ereszteni (így mondták) Tangó pasztával a parkettát, hogy fénye legyen. Máskor meg viasszal bekentük a vikszelőkefét, a pántjánál belecsúsztattuk az egyik lábunkat, és elkezdtük kefélni a parkettát, táncos, gyors mozdulatokkal, mintha szvinget járnánk. (A tangó lassú volt, még ha a pasztát róla nevezték is el.)
No, ezután: begyújtás. A pincéből kell felhozni fát és szenet, a pincében, a hátsó (kis)udvarhoz vezető járatnál ott egy hatalmas tuskó, a hasításhoz. Puhább fát keresel, leteszed, fogod a baltát, belevágsz… Nemigen enged a fa. Megfordítod az egészet, felülről a fát is megfogod, nyomod lefelé, a balta hátulját csapkodod a kemény tuskóhoz. Így már beljebb csúszik a fadarabon, de még nem eléggé. Akkor visszafordítod, fejed fölé emeled, lecsapsz a tuskóra újra és újra. Végre kettéreped. Innen kezdve már könnyebb vékony gyújtófává hasítgatni.
Akkor ezzel föl a lakásba, szépen berakodod a fát a cserépkályhába, előkészíted a Tüker alágyújtóst vagy a Gyehennát (Tűzrakásnál nem lesz gondja, mindent meggyújt a Gyehenna – ez a reklám igaz volt: egyszer sikerült a szőnyeget is meggyújtanom szüleim legnagyobb örömére).
De nemcsak takarítani kell (és nemcsak a szobát), hanem például mosni is. Ez sem könnyű dolog. Kell hozzá mosószappan, esetleg Ultra, Flóra áztatószer vagy Mos6 folyékony mosószer, később a Rapid (Ne mosson egyedül Ön / mosni az nem nagy öröm / a tapasztalatunk is arra tanít / hogy egyedül mos a Rapid). És kell hozzá forró víz. Egy hatalmas edényben – beceneve mosófazék – fölteszed forralni a gázra, aztán beviszed a fürdőszobába, és egyenesen a kikészített lavórba öntöd. És kézzel, igen, két kézzel mosol, a szó szoros értelmében kétkezi munkásként. Az öblítést már a kádban is végezheted, csap ott is van, akárhányszor nyomhatsz a ruhára tiszta hideg vizet. Viszont szárítani már vagy a poros padlásra kell vinned, vagy a pincében lévő mosókonyhába. Ha nem sok a ruha és nem túl nagy darabok, akkor viszont két csiga segítségével lehúzhatod a kád fölötti fregolit, s ha kiteregetted a ruhát, visszahúzhatod a plafonig. (Azt kérded: miért nem a kádban mosol? Mert a henger alakú fürdőszobai kályha felfűtése nem egyszerű feladat, széntüzelésű, füstöl is rendesen, oda csak vasárnaponként szoktatok begyújtani.)
Közben elkészült az ebéd, lehet tálalni. A konyhaasztal fiókjában vannak a tálaló- és evőeszközök. (Az egyik hokedlinek is van fiókja, abban a cipőpucoláshoz szükséges cuccok: Csillag paszta – lánykori nevén Schmoll –, cipőkefe, cipőrongy.)
Na, az ebéd utáni mosogatás sem egyszerű. A konyhában csak falikút van, hideg vízzel. Tehát újra előkerül a mosófazék, vizet forralunk, és beleöntjük a vájdlingba, amelyet már rátettünk a fiókos hokedli tetejére. Még egy kis hideget hozzá, és elő a kőporral, amit a házaló kiáltozása után tőle vettünk: Kőpor… Kőport vegyenek!
Jobb helyeken vájdlingból (azaz mosogatótál) kettő is volt (ahol elfért), a másodikba hideg víz került. Mosogatószernek szódát használtunk, szivacsnak se híre, se hamva, egy elhasználódott lepedő tépett csíkja volt a mosogatórongy. A vájdling fölé görnyedve azután tisztára mostuk az edényeket. Megvolt ennek a sorrendje: a zsírtalanabbakkal kezdtük (poharak, bögrék), és egyenletesen haladtunk a zsírosabbak, ragacsosabbak felé.
A törölgetés egyszerű volt, de gyakran nem százszázalékos, a törlőruha átitatódott, és már nem törölt olyan rendesen. Ilyenkor szájjal lefelé a konyhaasztal viaszosvászon terítőjére fordítottuk az edényeket, hadd szikkadjanak még egy darabig.
De a konyhaasztal – ez a több funkciójú bútordarab – másra is kellett azután. A vasaláshoz.
Egy erre a célra kinevezett – itt-ott már megégett – pléd került a letisztított asztalra, és a gáz két lángjára föltettük a két gázvasalót. Ez úgy működött, hogy a fenéklyukon forrósította belülről az égő gáz a vasat, kétoldalt is lyukak voltak a vasalón, talán hogy több oxigén segítse az előkészítést.
A legbonyolultabb a nadrágvasalás volt. A farmer óta a nadrágnak (tisztelet a nagyon ünneplő kivételnek) nincs éle. De akkor még élt kellett vasalni rá, lehetőleg úgy, hogy ne dupla él legyen! Fehér lepedő került a pokrócra, ráfektettük a nadrágot, szépen, gondosan eligazgattuk, hogy csak az egyetlen él maradványa látsszon, aztán bevizeztünk egy nagyon nagy férfizsebkendőt (nem papír, akkor még az nem létezett), s azon keresztül simogattuk a nadrágot, hogy pengeéle legyen.
Valahogy így telt egy vasárnap délelőtt és kora délután.
Jöhetett a jól megérdemelt pihenés. Bent a szobában olvashattál a meleg cserépkályha mellett, hallgathattad a Kossuth meg a Petőfi rádiót a kétgomboson, vagy előkaphattad a lemezjátszót meg egy bakelitlemezt, rátetted a friss piköppel fölszerelt kart a lemez szélére, és fölcsendül Kazal karcos hangján a nóta: ha nem szeretsz, beugrom a Dunába, természetes nem utcai ruhába…
