Így gondozd a múltadat
Az nem baj, ha egy könyv címe rejtélyes, mint mondjuk A titokzatos Mr. X. Igaz, ilyenféleképp nyitva marad a kérdés: ki is ennek a történetnek a főszereplője? És bár Jolsvai András új könyve Monsieur L. históriáit ígéri, mégsem maradunk bizonytalanságban, hogy ki a hős. Személyesen az író. Róla szólnak a történetek. Mintha egy lírai költőt olvasnánk. Nekünk mesélne, morfondírozna, magánlátogatáson minket mágnesezne.
Hősök itt az ősök, ükapáig, dédapáig visszamenőleg, a nevelő nagypapáig, az elkóborlott apáig, aki miatt „56-os félárva” lett az úrfi, számon van tartva a házépítés a Tavasz utcában, a tervező, a kubikus, a kőműves a maga helyén. Jolsvainak nagy igénye a harmónia, s nagy élménye, hogy nincs. Fölfeslik valahol. Nem véresen, nem rémesen, csak épphogy. De ez is elég invokáció, provokáció egy bölcs mondathoz, mosolyhoz, megértéshez, megbocsátáshoz, amivel szerzőnk ezt a kishibás világot nézi.
A vér szerinti ősökön túl Kosztolányi Dezső és Krúdy Gyula örökségét kezeli, ápolja, frissíti gondos gazdaként. (Nem kevés!)
Ön- és világszemléletében domináns felhanggal van jelen az irónia. Ez tartja egyensúlyban a világszervező részvétet, tartja kordában a nosztalgiát vagy a melankólia kísértéseit. Ugyanez stilisztikájában is megjelenik: macskakörömmel karmolja össze az idézetek komolyságát, játszva fordítja ki közhelyeinket: „Mélyen a pohár fenekére néztem (nem volt benne semmi).” Szívesen használ elkanyarodó szószerkezeteket, s pancsol a váratlan komikumban („árvíz, belvíz, teavíz” – sorolja a megpróbáltatásokat).
A játékosság illeszkedik a gyerekszerephez. („Mesebeli gyerekkorom volt.”) A kíváncsiság, a könnyedség, a káprázat megmaradt belőle.
„Nem találom a helyem a saját koromban. Nem áll ez a kor jól nekem. Derékban bő, szívben szűk.”
De aztán – az eltűnő időkről gondolkodván – tölt magának még egy pohár bort: „Egyszer élünk – vágja ki az eb ura fakót. S hozzáteszi szomorkásan a felismerést: – Ez volt az.”
Hát ez.
(Jolsvai András: Monsieur L. Fekete Sas Kiadó.)
