Húzzad csak…
Összegyűlik ez a díszes társaság, hogy megünnepelje a házigazda, Doby István jószágigazgató neve napját; odakint zuhog a hó, karácsony másnapja van, iszogatnak, beszélgetnek, táncolnak, mulatnak hajnalig, és mire fölkel a nap – ha ugyan –, nagyjából elérkezett az ő világuk vége. Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című regénye 1926-ban született, és ez a bizonyos pusztulófélben lévő világ a magyar dzsentrié, a „rendes magyar emberé”, aki tíz körömmel kapaszkodik a hagyománynak nevezett beidegződéseibe és vergődik a világ kihívásai és önnön változhatatlansága közt.
Móricz regénye tágas társadalmi portré – de hol a magyar dzsentri manapság, kérdezhetnénk a Miskolci Nemzeti Színház előadását látva. Hol a jószágigazgató, a legátus, a postamester, az ispán, a kocsis, az asszimilálódni vágyó zsidó nagybirtokos, és hol vannak a feleségek, ezek a sivár életbe, a családi tűzhely leginkább fagyos levegőjébe bezárt asszonyok…
Rusznyák Gábor rendező írta színpadra a regényt, sok kis párhuzamos jelenet pereg a kamaraszínház hatalmas színpadán, ahol ráadásul szinte szüntelenül dolgozik a forgó, Khell Zsolt díszlete mutatja a kintet és a bentet, a mozgó, minduntalan átrendeződő társaságot. Kettes-hármas-négyes csoportokban beszélgetnek, óvatosan lökik előre a cselekményt, de a helyzet itt a fontos, amely kinek-kinek más, és az egész mégis megrázóan homogén. A jószágigazgató Doby István a házigazda, ő az a bizonyos ikonikus alak, aki kevés beszéddel, sok pipázással-hallgatással leginkább csak nézi a vendégeit, és próbálja megemészteni a történet elején kapott hírt – kirúgták az állásából, mert eladták a grófék a birtokot, költöznie kell hamarosan, neki, a vastag, erős gyökereket eresztett magyar gazdának. Egyik lánya boldogtalan házasságban szüli egyik gyereket a másik után, másik lányát épp férjhez adni készül az asszimilálódni vágyó zsidó földesúrhoz, fia ingyenélő, erőszakos, a férjes asszonyok után koslató, mihaszna alak…
MTI Fotó: Vajda János
Mégsem egy letűnt világ elevenedik meg Miskolcon; ha közelebbről vesszük szemügyre a figurákat, látjuk, hogy a mából ismerős mind. A világ számukra az orruk hegyénél ér véget, a világ rendjének lényege pedig minden változás elutasítása. Győzzön a múlt – kerül, amibe kerül.
Rusznyák „közönségbarát” rendezése – amelyben szépen, kidolgozottan peregnek a váltva kihangosított dialógusok, amelyek replikái sokszor egy másik beszélgetésre felelnek – finoman, fokozatosan emeli el a tizenkilencedik század végéből a történetet; ebben leginkább a zene, pontosabban Kovács Márton segít neki, és számos szereplő külső alakváltozása, frizurájának, ruhájának „modernizálódása” (jelmez: Tihanyi Ildi). És persze Móricz, hiszen belőle is értjük, hogy a szerencsétlen helyeken a világ úgy változik, hogy az emberek belül nem változnak, vagy ha mégis, hát visszafelé indulnak el az úton.
Móricz regényének egyik fontos szála a zsidókérdés, ez is tágas értelmezési térre tett szert az elmúlt évtizedekben. A zsidó – más; nem olyan, mint „mi”, és hát sok erénye van, meg jót is tesz „nekünk”, meg igyekszik is közénk tartozni, de ez a másság, ez mégiscsak eltávolítja őt „tőlünk”. Nem utálják – Dobyéknak például erős vágyuk, hogy kisebbik lányukat hozzáadják a fiatal zsidóhoz –, csak zsigeri taszítást éreznek iránta, és ezt a leplezett irtózást egy váratlan, „kényes” helyzet vagy csak némi alkohol egy pillanat alatt gyűlöletté képes változtatni. A zsidó – ez az egyik erős állítása Rusznyák rendezésének – lehet bárki, aki más, és igyekezhet bárhogy illeszkedni, megtagadhatja vallását, fajtáját, családját, ezen nem és nem változtathat.
A miskolci társulat erős. A rendezői határozottság felszabadítja a színészeket: örömszínházat látunk, pedig keserű itt minden. Teljes odaadás a színpad eldugott hátsó sarkában is, pontos ritmus a váltásoknál, kifejező mimika a szinte rejtett néma jelenetekben is – és hát csupa nagyszerű szóló.
Gáspár Tibor Doby szerepében szinte végig némán súlyos középpontja az előadásnak, hogy aztán, amikor megszólal, keményen átrendezze a terepet és a viszonyokat. Nádasy Erika Dobynéja az arcára ülteti a keménységet, minden vonása lefelé tart, a megszólalásairól nem is beszélve. Férjhez adandó lányuk, Anna, Czakó Julianna árnyalatgazdag, sok ellenpontozó gesztussal telített alakításában előrevetíti a következő nemzedék színes kudarcokban gazdag életét: a gróf elhagyott szeretője egyszerűen nem bír hozzámenni a zsidóhoz, akit Bodoky Márk a lángoló szerelmen túl az elszánt asszimiláns túlhajtott igyekezetével is felruház.
Van „csehovi orvos”; Szatmári György tényleg higgadt orvost játszik, de amolyan „világ orvosa” Varga Zoltán bölcselő hajlamú ispánja is, aki a természet rendjével, a tápláléklánccal példálózva festi le a közelgő véget, mármint a dzsentrivilágét. És a rengeteg megrendítő, komikus, jelenbe hasító pillanat nagyjából mindenki műve, Máhr Ágitól Tenki Dalmán, Szirbik Bernadetten át Feczesin Kristófig és a többiekig; Szegedi Dezső postamestere pedig… Szegedi Dezső.
Alig magyarázható, mégis intenzív eleme az előadásnak az, ami Móricz regényének is az alaphangja: a szeretet. A párok szikkadt boldogtalanságában is és világuk csődjében is. Van benne sajnálat, megértés és kérlelhetetlen ítélet is. Ezt fejezi ki a többszörös finálé rétegzettsége: a „húzzad csak kivilágos virradatig” (a Csárdáskirálynő második felvonásának fináléja Molnár Piroska emlékezetes kaposvári előadásában megváltozott szöveggel hangzott el, itt is ezt éneklik az asszonyok: „kvittek vagyunk mi már, az élet meg én”), aztán a csönd, amelyben csak a forgó surrog látszólag végtelenül, aztán a zuhanás, Doby súlyos halála. Toporgunk, itt és most. „Akkor lesz a baj, ha a gazdagok a torkukon érzik a kést”, mondja valaki. Móricz.
A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy tessék Miskolcra menni, megnézni ezt az előadást. És a legigazabb is. Közelebb van, mint Kaposvár.
