Huszonnégy cigány

Agrármérnök, egyben az ország egyetlen cigány téeszelnöke, polgármester, biológus, szociális munkás, prímás, lelkész, kőműves vállalkozó, katona, rendőr, színésznő, énekes és a többiek. Ismerősök és ismeretlenek. Huszonnégy portré, szikár sorok.

„Tényleg úgy vertek, ahogy azt Móricz megírta az Árvácskában, folyamatos kínzás volt... Éheztünk, szomjaztunk, nem volt ruhánk, meztelenül jártunk – mert egy kislányt is kihoztak velem –, elmondani is rossz, nem tűnik hihetőnek, hogy emberek ennyire kegyetlenek lehetnek... Éjjel az előszobában meztelenül, kitárt karral kellett ülnöm, és nem volt szabad leengedni, mert akkor kijöttek és megvertek. Végül börtönbe kerültek – a szomszédok jelentették fel őket, mert leforráztak minket forró vízzel, én elugrottam, a kislánynak pedig leégett a fél arca csontig. Mert nem jól pucoltuk a krumplit.” Jónás Tamás költő pár sornyi gyerekkora.

Négy oldal per sors, bőven adatolt életek, az előrelépés grádicsai. És egy-egy fotó, szürke háttér, semmi fakszni, ellenfény vagy furcsa szög.

– Ha őszintén szembenéznek a fényképezőgéppel, az erősebb, mint bármilyen effektus – indokol Korniss Péter.
A szereplőkkel egy-egy napot töltöttek, beszélgetés, fotózás, beszélgetés, újabb képek.

Huszonnégy történet huszonnégy cigányról, aki sikeres abban, amivel foglalkozik. A szerzőket tanácsadók segítették, hogy mindenféle társadalmi rétegből találjanak szereplőket. Akadt, aki nem vállalta a felkérést. Pedig imád interjút adni, szerepelni. Mégsem akart cigány művészként felbukkanni. Azt mondta, szűkítené a róla alkotott képet, csökkentené a lehetőségeit.

Más azzal mondott nemet, hogy nincs értelme. Elhibázott az elgondolás, óhatatlanul félrevisz, szebb képet mutat a valóságosnál. Tarján Tamás egy nyilvános beszélgetésen szintén úgy vélte, a könyv nem a magyar valóság.

– Pedig itt sem kevés az alkohol – mondja Závada Pál. – A szereplők harmadának-felének a családjában is súlyos deviancia, korai betegség vagy halál fordul elő. És innen kellett kikecmeregniük azoknak, akiknek mégis sikerült. Mi nem tagadjuk, hogy ők nem átlagosak, hanem kivételesen erősek, tehetségesek. Tudjuk, hogy a nagy többségnek semmi esélye. Nem akartunk azzal manipulálni, hogy „lám, csak akarni kell”, nyílt szándékunk volt, hogy azokról írjunk, akiknek sikerült.

– És talán csak átmenetileg – veti közbe Korniss.

A könyv mintája amerikai. Timothy Greenfield-San-ders és Elvis Mitchell munkája afroamerikaiak portrégyűjteménye, olyanoké, akik küzdelmek árán sokat adtak Amerikának és a világnak. Kötetük címe, The Black List, kettős üzenet: feketék listája, akikre büszkék, s akik egyben élettörténetükkel cáfolják a feketelisták, a szégyenlisták előítéletességét. Závada és Korniss sem akart tapintatosabb lenni. Az egy sor cigány egy sornyi büszkeség, s egyben emlékeztet a magyar rigmusra: „Egy sor akác, / egy sor fűz, / egy sor cigány, / egy sortűz.”

A szélsőjobbos utalás önmagában cáfolja a kritikákat, amelyek káros valóságszépítéssel vádolják a szerzőket. Ők csupán a kitartásban, tehetségben, elhivatottságban élen járó kevesek révén mutatnak rá a többség nyomorára, elkeseredettségére.

Mert bár huszonnégy sikertörténetet olvasunk, a végére mégis a sóhaj marad. Nagy Jánosé, az ormánsági kis falu polgármesteréé, aki azt mondja: „Akkora szegénység, ami most tombol, a hatvanas években nem volt. Olyan falvakban, ahol valaha jómódú parasztok laktak, ma elképesztő életformát látni, és mindennapos az éhezés. Hát hogy jut idáig egy ország, hogy vidéken sok helyen tombol a szegénység, és tényleg éheznek a gyerekek?” Karczagi Mária sóhaja, a szociális munkásé, aki ápolónő volt, majd két diplomát szerzett, s most harminc év munkaviszonnyal a lányáért aggódik: „A mi időnkben, a nyolcvanas években nem volt kérdés, hogy a cigány gyerekeknek is iskolába kell járniuk, el is végeztük mindnyájan. Most meg mindjárt visszatér az analfabetizmus – a felső tagozatba alig jutnak el. Mi lesz itt, ha még az iskoláztatási támogatást is megvonják, az iskolaköteles kort pedig leszállítják?

A szülők meg nem tudnak hova eljárni dolgozni. Én szerencsés helyzetben vagyok, az én lányom gimnazista, jó tanuló, motivált, felsőfokú intézménybe fog menni – de ha nagyon őszinte akarok lenni: és...? Aztán mi lesz vele?”

S hogy anno mi kellett a boldoguláshoz? Sokan a szüleik, nagyszüleik által kitaposott úton indultak el, az ő hivatásukat folytatták, az általuk megalapozott társadalmi státusra építkezhettek. Mások összetartó, szorgalmas családban nőttek fel, ahol a kétkezi munkás szülők legfőbb célja a gyerekek iskoláztatása volt, az, hogy ők többre vigyék. Gyakori, hogy a családfő a hatvanas-hetvenes években vidékről Pestre, ipari munkára ingázott, mialatt a család otthon még gazdálkodott is. Ám akadnak, akiknek nem jutott ennyi szerencse. Csupán magukra, tehetségükre, kitartásukra számíthattak. De bármelyik utat járták is, a munka, a kitartás megspórolhatatlan. Bányában, gyárban, téeszben, étteremben hegedülve, vagy éppen a családi ekhós szekérrel piacról piacra járva minden család jól-rosszul, de megélt. Így felnőve magától értetődő volt, ha a joghallgató, akinek az édesapja sofőr, egyetemi évei alatt édesanyjával járt takarítani.

A sikertörténetek visszatérő eleme a tanár. Például az, aki a nevelőotthonba került cigány kisfiút elsőben, a pótvizsgán kíméletből engedte át. „Ha akkor megbuktat, nem folytatom a gimnáziumot, szakmát tanultam volna, nem lettem volna rendőr. Így viszont leérettségiztem, meg is dicsértek, hogy én fejlődtem a legtöbbet. Mert bizalmat szavaztak nekem.” Ma Rostás Ottó rendőr zászlós a bűnmegelőzési osztályon. Szülei a nyolcvanas években régiségkereskedők voltak.

A róla szóló környezettanulmányból tudta meg: az övé amúgy „jómódú roma család, saját házban átlagon felül élnek, színes tévé, videó is van”. Mégis otthonban nőtt föl.

A rádiós, dokumentumfilmes Baranyi Mária is korán rájött, érdemes megcsinálni a leckét. „Így nem kell szoronganom, ha jól tanulok, lehetek olyan, mint bárki más – mert úgy nem, hogy ugyanolyan cipőm vagy ruhám legyen. Szegények voltunk – emlékszem, Túró Rudira és krémtúróra vágytam –, de nekem mindig volt zsebpénzem, mert megcsináltam a bátyám meg a barátai leckéjét is egy-egy húszasért.”

Danis Lídia színésznő is emlékszik arra, milyen volt, amikor először egy soproni iskolában verset szavalt, mackóban, sünihajjal. A másik, a szőke, kék szemű kislány nyert. Aztán falura került, ahol minden magyaróra azzal kezdődött, hogy Danis Lídia elmondott egy verset. „A tanárnő megfogta a kezem, versmondó találkozókra vitt, öntötte belém a lelket, hogy majd gimnáziumba mész – ha ő nincs, nem tudom, mi lett volna. Ha mondjuk arra vágytam, hogy vehessek magamnak egy cipőt, tudtam, ennek az a módja, hogy jól tanulok. És éjjel megtanultam a Toldit.” Ma már azok jelölik be a Facebookon, akik gyerekkorában cigányozták, megfürdették a hóban. „Egyrészt tizenhat éves suttyók megkergetnek a villamoson, másrészt viszont a teknővájó szegény ember engem úri cigánynak tart, és lenéz.” Nem egyszerű.

És persze kikerülhetetlen cigányélmény a többi is. A prímásé, aki fél végigmenni az éjjeli utcán a hangszerével. A zenekarszállítóé, akit első iskolanapján meg akartak késelni társai. A ruhatervezőé, akit fiatalkorában húgával együtt megvertek a szkinhedek – a segítségért kiabáló lányokat pedig csak nézték az ablakokból a bámészkodók, és jót mulattak rajtuk. A táncosé, aki elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere díjat, de bevallja: „Úgy éljük a mindennapjainkat, hogy megbeszéljük egymással, ha menni kell, akkor hogyan és hova.” Az ő bőrszínével veszélyesek az utcák.

A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.