Pokoljárások a háborús Budapesten – Az Üvegház, a megmenekülés reménye

Van a könyvben egy rajz a budapesti Vadász utcáról, annak is a 29-es számú házáról, és a tömegről, amely az utolsó négyzetcentiméterig elárasztja a szürke, repedt flasztert. Az időpont bármelyik nap lehetne 1944. március 19. és 1945. február 13., a nácik bejövetele és a szovjetek bejövetele között, de valószínűleg őszi-téli, a nagykabátok miatt. Vagyis inkább október 16., a nyilas hatalomátvétel után vagyunk. A háttal álló csendőr kivételével a ház előtt napról napra sorban állók mindegyike zsidó. Az Üvegházba szeretnének bejutni, ahol lényegében nincs élelem, víz, gyógyszer, ahol aludni is alig lehet, mert kétezer ember szorong mindenütt, de deportálás, halálmenet, munkaszolgálat, Duna-part sincs.

Smuel Katz túlélő rajza ez sok évvel későbbről. Furcsán békésre sikeredett. Aki nézi, nem látja, hogy a Weiss család korábbi üzletháza, ez az amúgy is kirívóan modernista épület azokban a hónapokban hogyan tépte ki magát az utcából, hogyan emelkedett a tetők fölé, mint egy felhővilág, ami nem Budapest és nem is Magyarország. Egy darabka Svájc volt, a megmenekülés reménye, amit egy Schutzpass, egy követségi menlevél teljesíthetett be.

Az azt jelentette, hogy ki vagy véve a történetből, Helvécia vigyáz rád.

Carl Lutz alkonzul 1942 óta szolgált Budapesten, és több ezer gyerek Palesztinába utazását segítette. Hamarabb érkezett tehát, mint Wallenberg, és a könyv szerint a kibocsátott ötvenezer menlevéllel több embert is mentett, mint a svéd, de ez méltatlan számolgatás, ráadásul a menlevél még nem az élet volt, csak a lehetősége. Egy nyilas bármikor összetéphette. Lutz volt az, aki a náci megszállás után több hónappal, július 24-én megnyitotta az Idegen Érdekek Képviseletének Kivándorlási Osztályát az Üvegházban. Hetvenhat lakóház állt még svájci védelem alatt, de az alap Weiss Artúr korábbi tulajdona volt. Weiss három testvére akkor már Palesztinába menekült, de ő maradt, és segítette Lutzot. 1945. január 1-jén a nyilasok kicsalták a házból, és megölték.

Embermentésre csak a semleges, de befolyásos államok követségeinek nyílt módjuk, tehát a portugál, spanyol, svéd, svájci és vatikáni képviseleteknek. Valamennyien kapcsolatban álltak a kormánnyal, főleg Szálasiéval, aki, nemzetközi elismerésben reménykedve, „enyhébb” zsidópolitikát folytatott, és engedte a védlevelek kiadását. Lutz nyolcezer Schutzpasst tudott kicsikarni, ám – és ezt a találmányát Wallenberg és Angelo Rotta pápai nuncius is átvette – ezeket nem egyéni, hanem családi útlevelekként értelmezte, ráadásul messze túllépett a központi számokon, ahogy a többiek is. A spanyol Ángel Sanz Briz ügyvivő például ötszáz gyerek Tangerbe utaztatására kapott engedélyt, de a családi papírokkal megsokszorozta a menekültek számát.

A képhez, ahhoz a bizonyos rajzhoz a Vadász utcáról még hozzátartozik valami. Az Üvegházat gyakran őrizték katonák, azzal az ürüggyel, hogy a bent levő zsidók szökését akarják meggátolni. A katonák közül sokan undorodtak a nyilasoktól, sima mészárosoknak tartották őket, ahogy a rendőrök egy része is, többször előfordult, hogy a rendőrkapitány osztagot küldött ki a betörő gyilkosok ellen.

A célracionális, szervezett erőszak gyűlölte itt a hatalomba beszabadult, az ölés mámorától részeg civilt.

A rajzon nem látszanak arcok. A kötetben ott vannak fotókon az időskori változatok, általában nyugalmas polgáremberek képei, ők a még túlélők, azok, akiket a szerkesztők megtaláltak, és akik tudtak és akartak beszélni. Egy szerencsés töredék a százezrekből. Emlékeznek.

Elképesztő, de talán nem is lehet másképpen: a memória abban a vad, irracionális világban minden pillanatot rögzített. Nem csak a menekülést, a nyilas igazoltatást, a félelem ízét. Nem, minden egyes töredék megvan ma is. A kecskeméti Agnes Teichman, aki Zürichben él, elmondja, hogy az Üvegházban sárgaborsólevest evett, sosem szerette, de akkor még kért. A férje csodálkozva nézte. Agnes Misan a gettóban szalagot ragasztott az ablakra, hogy ne törjön be, amikor a szovjetek ágyúznak. Az üvegen át nézte, ahogy a bombáktól felfénylő éjszakákat ezek a szalagcsíkok szétszabdalják. 1945. január 18-án bejöttek az oroszok, de ő nem vette le a szalagot. Lehet még háború.

A túlélők szavaiból kitűnik: tényleg a pillanat volt minden. Amikor megszűnik a mindennapi élet szabályrendszere, amikor az életben való közlekedés biztonságos fogódzói elenyésznek, a helyükre a folytonos éberség, a másodperc töredéke alatt meghozott döntések és azok esetleg azonnali változatai lépnek. Szinte minden beszámoló arról szól, hogy az üldözöttek állandó mozgásban voltak.

Indulás vidékre, ahol a kislány keresztény gyereknek álcázva jó pénzért beléphet egy őt fedező családba, majd ha lebukik, vissza Pestre a védett házba, vagy be a nemzetközi gettóba, de ha a nyilas nem engedi be, és széttépi a hamis papírokat, akkor gyorsan át Budára az árja nagybácsihoz, napközben a mamával sorban állva az Üvegház előtt. De vigyázni kellett, hogy a várakozó ne lépjen le a járdáról. Arra lőttek a nyilasok. A járdán túli terület már nem védett, mondták.

A gyerekek akkor gyorsan öregedtek, mondja Heller Ágnes egy dokumentumfilmben.

Úgy rémlik, féltem élni, de meghalni is, mondja tízéves önmagáról Charles Gati amerikai politológus.

Ismerni kellett a német egyenruhákat. David Gur okányi asszimilált családból származó túlélő meséli, hogy a cionista mozgalom és a katonai ellenállás tízezerszám gyártotta a hamis papírokat, többek között a svájci nagykövetséggel szemben egy pincében, de a zömük, Lutz, Wallenberg vagy Rotta védleveleihez képest nyilvánvalóan gyatra próbálkozás volt. Ha egy ilyennel a nyilas előtt lebukott az ember, miközben megpróbált bejutni a nemzetközi gettóba, gyorsan keresni kellett egy német katonát. Fontos volt, hogy ne a Waffen-SS-ből, és még kevésbé a Gestapótól legyen, nem, a Wehrmacht-mundéros volt a jó, az előbbiektől ő is félt. Ráadásul magányos katonát kellett leszólítani, ha párban van, az egyik tarthat a másiktól. Az emberek tulajdonképpen szeretnek jók lenni, mondta Heller Ágnes, akit egy ilyen német vitt be a gettóba.

Talán úgy volt, hogy bár mindenkitől tartani lehetett, mégis megmenthette az életét az, aki képes volt különbséget tenni, és gyorsan átlátta, kiben lakik a gyilkos, és ki a közömbös, ki utál, mint a bűnét, és kinek tétovázik az arcán a lelkiismeret-furdalás.

És végül is sokan megmenekültek. Ezeket az embereket általában és ebben a könyvben is holokauszttúlélőnek nevezik. Lehet tanár Londonban, gépkocsiszerelő Petah Tikvában, könyvelő egy kibucban, életét kényszerűen e pecsét alatt, a sorsának ennek a buborékában éli. Az élete ára a halasztott halál emléke. Heller Ágnest az édesanyjával háromszor vitték ki a Duna-partra. Három napon át várták, hogy belelövik őket a vízbe. Végül visszamehettek a védett házba. Akkor nem félt, mondja Heller, de öt-hat év múlva, amikor a Duna-parton sétált, hirtelen könyörtelen kényszert érzett, hogy beleugorjon a folyóba.

Harc volt meg nem tenni.