Hol a boldogság?

A RAM színháztermét újra és újra megtöltő közönség nyilván azt válaszolná erre az eredetileg Petőfi által feltett kérdésre (mostanában), hogy hát ott, a színpadon, a szemünk előtt. Hiszen az Experidance Táncszínház (amely lehorgonyozni látszik lassan a RAM-ban) ezt az előadását a cím szerint is a boldogságnak és az elmúlt néhány évtizednek szenteli. (Boldogság 6909), amelyben az arab számok arra utalnak, hogy a művészek egyként számítanak azokra, akik otthon vannak a hatvanas és a kétezres évek tánczenéjében és életérzésében. A programfüzet aztán arra utal, hogy mintha a hatvanasra nagyobb hangsúly esnék: megannyi korabeli sláger felcsendülésére tett ígérettel próbálják előadásukra csábítani az egyre közepebb korúak népes seregét.

Bevallom, e sorok írójának érdeklődését is a cím ejtette csapdába: nincs nálam nagyobb elkötelezettje a boldogságnak, és nagyobb híve a hatvanas évek hazai tánczenéjének. Ha ezek találkoznak a színpadon, abból már nagy baj nem lehet, gondoltam, és legott a nézőtéren termettem.

Akkor következett a meglepetés. A mondott címmel ugyanis egy komplett táncdráma adatik elő, van neki keretjátéka, története, íve, füle és farka, van neki nem utolsósorban súlyos eszmei mondanivalója, s mindez valóban jobbára a hatvanas évek – eredetileg – andalító dallamaira történik. (Mivel nemzedéki ellentét is van, valamint időjáték, felhangzanak a mai diszkószámok is, jóval kisebb létszámban.) Van konfliktus, közéleti és magánéleti, ezek néha metszik egymást. Hogy a boldogság hol van, a pénztáron kívül, arra nézve nem sikerült megnyugtató választ kapnunk.

A történet szerint ifjú hősünk – akinek időskori alteregója is feltűnik a műben, sőt gyakran együtt lépnek fel – egy fergeteges felvonulás (április 4.?) után összeütközésbe kerül az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet tánckarral (leginkább az Alexandrov együttes paródiájára emlékeztetnek), ezért lelki és fizikai hátrányok érik, amelyek következtében beszervezik: kis piros noteszába jegyzeteli a következő táncszámok koreográfiáját. Ám szerelmese rájön a titokra, ezért mindketten szomorúak lesznek, majd hősünk egy lendületes szóló végén kiszervezi magát a belügy kötelékéből, megjelenik az angyal, és mindenki boldogan él, kivéve, aki meghal.

A történet mélységéhez felnő a koreográfia is, a magyar néptánc, az ír sztepp elemeiből meg a West Side Story mozgáskultúrájából táplálkozva a legbonyolultabb érzelmek kifejezésére is bátran vállalkozván: igaz, némi tárgyi segítséggel. Ha esik, ernyők kerülnek elő, ha udvarlás van, növény, és közben szól az „Egy szál harangvirág”.

Az élmény végeztén a hálás közönség vastapssal köszönte meg Román Sándornak és együttesének mindazt, amiben része lehetett. Remélem, azért nem felejtenek el emlékezni az igazi hatvanas évekre meg a művészetre sem.