Hogy mi van?

Bolgár György sorozata

Azt állítja Szijjártó Péter
külgazdasági és külügyminiszter (a Népszavának adott interjújában), hogy a keleti nyitásnak van eredménye, mert „korábban az ázsiai nagyvállalatok befektetési térképén Magyarország nem volt kiemelt helyen, most 3,5 milliárd dollárnyi japán és 3,5 milliárd dollárnyi kínai működő tőke van már az országban”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a japánok már a rendszerváltás után komoly beruházásokat hajtottak végre nálunk – lásd a Suzukit –, a kínai Wanhua 2010-ben már komoly részesedést vásárolt a BorsodChemben, aztán 2011-ben összesen másfél milliárd dolláros befektetéssel átvette a céget, vagyis ehhez nem kellett keleti nyitás. Mint ahogy ahhoz sem, hogy a dél-koreai Hankook nagy gumiabroncsgyárat építsen nálunk még a Gyurcsány-kormány alatt (a Fidesz berzenkedése ellenére). Még szerencse, hogy előbb jött a tőke, aztán az orbáni stratégia.

Azt is állítja Szijjártó Péter
(ugyanott), hogy Orbán tusványosi beszédéről a Népszava konzekvensen nem úgy számol be, ahogy azt a miniszterelnök elmondta, vagyis hogy (mint az újságírók kérdésében is szerepelt) Oroszországot mintaállamnak tekinti, holott szerinte a miniszterelnök csak azt mondta: meg kell nézni, hogy bizonyos országok mitől lettek ilyen sikeresek. „És nem azért kell ezeket megnézni, mert feltétlenül követni akarjuk őket.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy de, Orbán igenis ezt mondta. Idézem: „Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország. És azt hiszem, a mi politikai közösségünk évekkel ezelőtt jól érezte meg, jól tapintott rá, talán föl is dolgozta intellektuálisan ezt a kihívást, és ha visszagondolunk arra, hogy mit csináltunk az elmúlt négy évben és mit fogunk tenni a következő négy évben, akkor valójában ez értelmezhető innen is. Vagyis megkeressük, megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világversenyfutásban.” Ha ez nem a sikeresnek nevezett államok mintaként való követése a nyugat-európai gyakorlattal szemben, akkor semmi.

Azt állítja a Magyar Nemzetben
Pilhál György, hogy 1944 őszén, „Horthy elbukott kiugrási kísérlete és eltávolítása után Adolf Eichmann immár akadály nélkül hozzáláthatott a zsidókérdés végső megoldásához”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy Eichmann nem a nyilasok hatalomra jutása után, hanem még Horthy kormányzósága alatt végezte el piszkos munkáját, méghozzá ellenállás és akadály nélkül. Kevesebb mint két hónap leforgása alatt, május 15. és július 8. között 437 ezer magyar zsidót deportáltak az auschwitzi haláltáborba. Végső történelemhamisítás szerencsére nincs, de próbálkozás azért van.

Azt állítja a Fidesz-frakció
(közleményében), hogy a provokátorok nem bújhatnak a névtelenség mögé, a nevükkel is vállalniuk kell a felelősséget azért, hogy a békésen ünneplő emberek nyugalmát próbálták megzavarni, és a Lánchíd lezárásával több tízezer embernek okoztak bosszúságot és kárt.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a Lánchidat lezáró autósok vezetője, Büky Zoltán névvel és arccal is vállalta a felelősséget az akcióért, annyira, hogy a blokád megkezdésekor nyilatkozott újságíróknak. A miniszterelnök ünnepi beszédét megzavaró „provokátorok” pedig szintén nem bújtak el: ők azok az állandó Kossuth téri tüntetők, akik sátrat állítottak, és az Ország Gyűlése Mozgalom néven tiltakoznak az Orbán-kormány tevékenysége ellen. A Fidelitas és a Fidesz-frakció legnagyobb örömére tehát naponta feljelentik önmagukat.

Azt állítja Bogár László
közgazdász (a Magyar Hírlapban, a rendszerváltás utáni első szabad választás 25. évfordulóján), hogy nincs rajta sok ünnepelni való, hiszen maguk a választók sem tartották túl fontosnak, és a választásra jogosultaknak csak alig több mint a fele mutatott érdeklődést a „szabad” (Bogár tette idézőjelbe) választás iránt.

Ezzel szemben a tény az,
hogy 1990-ben 65,1 százalék szavazott, ami azért lényegesen több, mint a jogosultak fele. 2010-ben például ennél kevesebb, 64,2 százalék volt az arány, aztán állítólag mégis fülkeforradalom zajlott le Magyarországon. Vagy már rosszul emlékszem?

Azt is állítja Bogár László,
hogy ma már látjuk, csupán a „globális SZDSZ” különböző, hevenyészve összebarkácsolt lokális tákolmányai között lehetett „választani” 1990-ben.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a lokális tákolmányok között ott volt például a győztes Magyar Demokrata Fórum, amelynek egyik képviselője, sőt kormányának egyik államtitkára éppen Bogár László volt. Vagy ilyen tákolmány lehetett a globális (netán zsidó?) háttérhatalom jóvoltából a Torgyán-féle Kisgazdapárt, és hogy el ne felejtsük, a Fidesz is. Mely pártok a Fidesz vezetésével 1998-ban kormányt is alakíthattak, és abban megint ott szerepelt egy Bogár László nevű államtitkár. Most már tudjuk, a lokális tákolmányok szerves részeként.