Hinye-hunya

Kezdjük azzal, hogy az uniós csúcson végül kialakított magyar álláspont szerintem helyes: egy ilyen horderejű ügyben a törvényhozásnak kell kimondania a végső szót. Még akkor is így van ez, ha pontosan tudjuk, hogy a kormánypárti többség minden bizonnyal felsorakozik a kormányfő véleménye mögé – bármi is legyen az. De mi legyen az?

Igen, nem, talán, majd – aki követte a fejleményeket, tapasztalhatta, hogy magyar álláspontként ezek mindegyike elhangzott valamilyen formában az elmúlt órákban Brüsszelben. Nincs mit szépíteni: a magyar küldöttség valamit nagyon elrontott. Innen, az aszófői íróasztalom mellől biztosan nem venném a bátorságot, hogy kitaláljam, mi lehetett az oka ennek a bizonytalankodásnak. Felkészületlenség, figyelmetlenség, átgondolatlanság vagy csak egyszerűen valamilyen taktikázás – a sajtó ezek mindegyikéről írt már. A lényeg azonban most nem ez, hanem az egyértelműen káros percepció: a magyar kormány álláspontja érthetetlennek és zavarosnak látszott – ez a világlapok kommentárjaira tekintve nehezen cáfolható.

Mondhatjuk persze, hogy a kommunikáció önmagában jelentéktelen, vagy az is lehet, hogy mindez egy jól felépített stratégia része, és majd utólag kiderül, hogy milyen zseniálisan tévesztettük meg a világot. Lehet – s ha így lesz, én biztosan könnyen belátom a tévedésem. Most azonban mást gondolok: azt, hogy a kommunikáció tünet, amely megmutatja, hogy éppen milyen állapotban van az adott szervezet vagy politikus. Ha a beszéd zavaros, érthetetlen és logikátlan, ha a beszélő órákon belül kerül ellentmondásba, cáfolja saját magát, akkor az sajnos nem más, mint egy erős válságtünet. Amire van, lehet magyarázat – többek között a külső és belső nyomás, a hihetetlen leterheltség, az egymással ütköző szempontokra figyelés -, de ettől még a probléma nem megkerülhető.

Most, amikor a kormány láthatóan eljutott addig a pontig, hogy hajlandóságot mutat a voluntarista politikai kormányzás és a „valóság” összebékítésére, azaz megteremtődni látszanak a politikai korrekció feltételei, kiemelt jelentősége van annak, hogy ezt a szándékot demonstrálja is a kabinet. A maihoz hasonló botladozások azonban azt mutatják, hogy nem lesz egyszerű az átmenet, a váltás: ha nem vagyunk tisztában a saját érdekeinkkel, ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy mit akarunk, ha félünk a váltás politikai következményeitől, ha csak fél szívvel támogatjuk a korrekciót, de jobban szeretnénk a korábbi politikát folytatni, akkor a végeredmény nem lehet más, mint a most előadott furcsa tojástánc. Ebben azonban soha nem voltunk jók: inkább cövekeljünk le egy álláspont mellett és érveljünk elkötelezetten annak érdekében, mert az egyre érthetetlenebb, ugyanakkor mégis egyre átlátszóbb kettős beszédből semmi hasznunk nem származik.