Hebehurgya pillanatok
Aligha érdemes regényt írni egy lepukkant öregemberről, akinek vizelet-visszatartási gondjai vannak prosztatarák-operáció után, s aki az ikertornyok felrobbantását követően kimenekült New Yorkból, magányosan él, ír, fent Massachusettsben, egy lápos vadrezervátum mellett, tévé, komputer, internet, mobiltelefon nélkül. Inkontinencia és impotencia bántja – mondjuk így, tapintatosan.
Alighanem érdemes regényt írni az öregemberről, aki tizenegy év kihagyás után visszatér „élőhelyére”, találkozik egy reménytelenül reményteljes szerelem ígéretével, egy fiatalasszonnyal, Jamie-vel. És találkozik egy szétoperált fejű öregaszszonnyal is, Amyvel, aki hajdan, 1956-ban az öregember „mesterének”, az ugyancsak író Lonoffnak a múzsája, szeretője, titkainak tudója volt. Azóta nem látták egymást, és most sem biztos, hogy akarják.
A magány védelmében élni, csendben írni, és elviselni az öregség kínjait, ez lenne hősünknek, Nathan Zuckermannak a rövid távú célja. (Középtávú már nincs.) De belezavar ebbe New York, a felbukkanó múlt és a diffúz jövő.
Talán érdemes belevenni a történetbe a kurkásztermészetű irodalmi vérebet, Richardot, aki fel szeretné tárni a régóta halott Lonoff minden titkát, akihez – lám – így-úgy valamennyien kapcsolódnak.
Egy el nem hált szerelem, egy végig nem beszélt eset, egy meg nem fejtett titok, hebehurgya pillanatok, csupán irodalmi játékok az esélyekkel, a mi lett volna ha... lehetőségeivel. De mint minden irodalmi játékban, itt is halálosan komoly minden. Mintha életre menne, s halálra.
Aminthogy úgy is van. Ebben a korban meg pláne.
Philip Roth legutóbbi könyve olyan hiteles, mintha ő maga lenne a főszereplő. Mintha vele esnének meg a különös találkozások, mintha a maga magányába bonyolódott volna bele.
(Philip Roth: Szellem el. Fordította Nemes Anna. Kiadta az Európa.)
