Hazudj békét!

Az Át az ingoványon című színdarabot – tündékkel, orkokkal, Észak Fényével és Kék Jogarral – nem Tolkien írta, még csak nem is a romantikus rémdrámákban járatos Kotzebue, pláne nem Schiller, Büchner vagy Kleist, noha mindezeket legalábbis fölidézi, ahogy egy pastiche-hoz illik (amely más korban, más szerzők által művelt stílust, hangvételt imitál); hanem Benkó Bence és Fábián Péter, a k2 színház házi író-rendező párosa. A rendező most viszont Ascher Tamás, akinek ez az első – remélhetőleg nem az utolsó – találkozása a k2 csapatával.

Szóval romantikus rémdrámát látunk a Jurányiban, bár a szerzők egzisztencialista fantasytragédiának hívják, de ez mindegy is: király van, neki legfőbb tanácsadója, cinkosa, hadura, van fia is, a trónörökös, annak van gyerekkori barátja (aki a hadúr fia), van rejtélyes körülmények közt eltűnt harmadik hatalmasság, annak egy lánya, meg még egy – van bonyolult, de azért átlátható viszonyrendszer és van konfliktus, pedig tombol a béke.

„A nép körében elhintjük, hogy egy rettenetes, áthatolhatatlan Ingovány öntötte el birodalmunk déli határát, melyen túl a Sötét Hordák újra éledezni kezdtek” – ez a béke ára, mert „az embereknek szükségük van az ellenségre” ahhoz, hogy békében tudjanak élni, fentről irányított és manipulált békében.

Ügyes, csettint a néző, amikor viszonylag gyorsan kibontakozik az első konfliktus apa és fia között: Rawen, a fiú nem akar fölesküdni az Észak Fénye nevű kardra, nem akar belépni az Őrzők Tanácsába, mert előbb magához szeretne hű lenni, és csak aztán eldönteni, akar-e hű lenni az Ingovány fenyegetésével szemben kivívott erőskezű békéhez.

Na. Mindig jön egy kölyök, aki kérdez, kutat és nem veszi be a kész válaszokat. Korunk hőse, aki persze nem hős, mert ma már nincsenek, nem is kellenek hősök. És a kölyök elindul.

Nem szabad elmesélni a teljes sztorit, ugyanis az élménynek része a meglepetés-meglepődés is; legyen elég annyi, hogy Arandor királyának és szövetségeseinek súlyos múltbeli bűnök nyomják a lelkét – illetve hát nem is nyomják, hiszen e bűnöket úgynevezett jó célok érdekében követték el, legelsősorban azért, hogy a népük békében élhessen, mindenáron, bármi áron. A béke, az van groteszk idézőjelbe téve, mert hát micsoda béke az, amit az ellenség, a háború, a harc, a küzdelem rémképe tart fenn.

Igen: ráismerünk magunkra ebben a darabban. Elsősorban a helyzetünkre, a színről hangsúlyosan távol maradó, szinte nemlétező nép képében: tartunk a veszélyektől, amelyek szüntelenül leselkednek ránk, elhisszük a királynak, hogy ebben a nehéz helyzetben össze kell zárnunk, mert ha a déli ingoványon túlról megindul az ellenség, elvesztünk. Összezsúfolódunk a békés északon, a fene sem vágyik délre, farkasszemet nézni a gonosz hordákkal.

És mégsem aktuálpolitikai, szalagcímekkel telizsúfolt röpirat a darab, hanem kompakt rémdráma, illő fordulatokkal, figurákkal és konfliktusokkal. A szerzők ezúttal semmit nem bíztak a spontaneitás nézőt elkábító-csábító hatására: szépen megírták-összerakták a darabot, amelyben ezúttal saját maguknak is jutott szerep. Ők az udvaroncok, a kommentáló, tanácstalan lúzerek, akik mindenképpen megszívják: akár béke, akár háború, a gondolkodás büntetendő. Kárpótlásul övék az ironikus kívül-belül állás hozadéka: a humor.

(Itt szúrom közbe a személyes érintettséget: a k2 tagjai egykor, évekkel ezelőtt, épp a k2 születése körüli időkben a tanítványaim voltak Kaposváron. Ismerem őket jól, közelről lehettem tanúja színházi és személyes felnőtté válásuknak; ez hosszú folyamat volt, és még vége sincsen. A színház viszont „megizmosodott”, egymást követik a premierek, tán túl sok is így sorban – és járják a függetlenek rögös, de szövetségesekkel és támogatókkal szegélyezett útját. Ennek következtében ma már stabilnak mondható alkotó-kritikus viszonyban vagyunk.)

A szöveg ugyanazon a vékony sávon egyensúlyoz, mint a figurák: a lazán archaizáló felszín alól ki-kicsillan az irónia és a reflektáltság. „Az eskütétel előtt zendüljön fel e csarnokban Ulguriel tiszteletére a vas némasága!” – mondják az „őrzővé” avatás ünnepségén, de nemcsak a szavaknak, hanem az intonációnak s a szövegmondáshoz társított játéknak is bőséges humora van.

Morwen király Domokos Zsolt játékában szinte szüntelenül láttatja a fennkölt viselkedés megjátszottságát, a pátosz fonákját és azt, hogy palástol, rejteget valamit. Segédje-barátja-cinkosa Leery, akiben szemünk láttára nő egyrészt a kétely, az elbizonytalanodás a vezérben és a békekor igazságában, másrészt az elfogyasztott alkohol mennyisége, és Horváth Szabolcs a kettő közti szoros összefüggést is szépen mutatja meg. A harmadik összeesküvőt és ősbűnöst, az önmagát délre száműző mágust Borsányi Dániel a kívül rekedtek lezserségével ruházza fel; zárt jelenetében ő hozza a leghatásosabban a darab kényes egyensúlyát.

A romantikus darabokban szinte kötelező fattyú itt nő: Piti Emőke erősen fiúsra játssza az udvartól távol tartott, ridegtartáshoz szokott lányt, akiben az igazság keresését megelőzi a bosszú vágya, ezért aztán nem jut neki örök boldogság az igazságkereső királyfival. Ja, a királyfinak sem jut: Rózsa Krisztián sodró alakításban ezernyi színből teremti meg Rawen királyfi tántoríthatatlanságát és alkuképtelenségét – jó vesztes kombináció ez hajdan is, manapság is.

Nem úgy, mint az engedelmes, besorolni, kiegyezni kész Dareth, a gyerekkori barát, a birodalom hű alattvalója, akit Viktor Balázs kortársi belátásokkal és óvatossággal ruház fel. Feleségét, a várandós Annient Boros Anna játssza; az ő figurája inkább a vesztes bátorhoz húz, de szíve és leendő gyermeke a jövő győzteséhez köti.

Aligdíszlet van: Jeli Sára Luca, a társulat saját látványtervezője már rutinosan teremt világot a semmiből, néhány dobogóból, pár kellékből. Ascher Tamás rendezése mind a színészvezetésben, mind az előadás ívének megteremtésében komoly lendületet adott a csapatnak, amely ilyenformán a premierre éppen hogy elkészült produkcióban is érvényeset és szórakoztatót mutatott.

A legvégén – amikor már tudjuk, hogy minden hazugság volt és csak a romba dőlt múlt van mögöttünk – tanácstalan fiatal pár áll előttünk, csak ők maradtak életben. „Mit csináljunk?”, kérdezi a fiú. „Békében akarok élni”, mondja a várandós lány. Csakhogy éppen a fuvolázó békekor vallott itt kudarcot. A hózáporos előadásban mindvégig a tavaszt várják; és a hullák szomszédságában, a tétova pár feje felett fölzeng a madárcsicsergés. És?