Hátsó szándékú nemtárgyalások

Az IMF-tárgyalások elvben egy húszmilliárd euró körüli kölcsön felvételéről folynának, de nem folynak. Csak a purparlé megy, elsősorban itthon, mindennapos kormányszóvivői vezénylettel, időnként a kormányfő személyes közreműködésével. Legutóbb a miniszterelnökség „határozottan cáfolta”, hogy Orbán Viktor időhúzásra játszana ebben a kétségkívül komplikált és fontos játszmában. Ment a levél Barrosóhoz is, tele a megegyezési készségről szóló ígérvényekkel és egyetlen konkrétummal, amely szerint a magyar fél ezúttal is az európai fél által megszabott határidőn belül válaszol az érvényes kérdésekre. Azt, hogy ezzel a totojázással mi a hátsó szándék, ki mire játszik, hogy mi történik a kormányfők és más közszereplők agyában és lelkében, nem tudhatjuk. Csak azt, hogy a tárgyalásoknak még az időpontja sincs kitűzve.

A kormány részéről legutóbb márciusra jelezték a hiteltárgyalások megkezdését, de a dolgok pillanatnyi állása szerint áprilisban sem kezdődhetnek el, és ma már a nyári indulásra se sokan vennének mérget. És miért kezdődnének el, ha a két fél közül egyik sem érdekelt abban, hogy elkezdődjenek?

A nyilvánosság előtt mindkét nem tárgyaló fél buzgó polemizálással igyekszik leplezni a maga közönyét. Az IMF időnként megerősíti, hogy kész tárgyalni, mihelyt Európa megadja a zöld jelzést. Teheti, mert ha a magyar kormány tovább halogatja a megegyezést Brüsszellel, akkor arra a zöld jelzésre ítéletnapig várhatunk. A magyar fél is naponta többször bejelenti, hogy asztalhoz ül, mihelyt megérkezik a hivatalos meghívás. Teheti, hiszen tudni lehet, hogy mostanában nem érkezik meg.

Ha mindkét oldalon úgy látnák, hogy Magyarország nincs is igazán rászorulva az újabb hitelekre, csak valamiért úgy tesz, mintha rá lenne szorulva, annak még örülni is lehetne. A kérdés csupán az, hogy a hitelek körüli rafkós taktikázás a gazdasági kilátások reális megítélésére épül-e. Mert ha nem – ha például a magyar fél tévesen ítéli meg saját lehetőségeit –, annak csúf gazdasági összeomlás lehet a vége. Legutóbbi jelentésében a Moody’s nevű hitelminősítő is erre figyelmeztetett, ám ezeknek a nem mindig hibátlanul ítélő, de a pénzügyi világban piszokul befolyásos szervezeteknek a véleménye Budapesten valamiért nem számít.

Az sem számít, hogy mit ír az európai sajtó. Pedig az, hogy a megállapodás kérdésessé vált, megint nem balliberális huhogás, hanem hitelesen konzervatív vélemény. A The Wall Street Journal európai kiadása szerint Brüsszel elutasító viszonválasza a magyar kormány százoldalas magyarázkodó levelére „megtetézte azokat a befektetői félelmeket, hogy az ügylet csak a vártnál sokkal hosszabb idő alatt jöhet létre, vagy éppenséggel nem jön létre egyáltalán”.

Még ha az állandósult IMF-vita mögött nem lennének is hátsó szándékok, akkor is fel kellene tenni a költői kérdést: szabad-e elkezdeni, majd elhúzni egy olyan háborút, amelyben vesztenivalója csak az egyik félnek van? Persze hogy nem szabad. Csakhogy itt többről is lehet szó, mint pártérdekekről, kettős beszédről, szabadságharcos jelszavakkal folytatott szavazatgyűjtésről. Szó lehet arról is: a magyar kormány úgy szeretné tovább menedzselni az adósságválságot, hogy ne kelljen még az IMF-nek is fizetni. Ez látszólag racionális törekvés, mert tudvalevő, hogy az összes tényleges, elővigyázatossági és készenléti hitelformáknak, amelyekből egy uniós tagország elvben válogathat, nagy áruk van. Ha bóvlikategóriás kliens kéri a hitelt, a magas kockázat miatt már nem válogathat, így számára egy soha fel nem vett, csak hét szűk esztendőre tartalékolt hitelnek is milliárdos nagyságrendű lehet az ára euróban. Ilyenkor a tárgyalások lebegtetése elvben célszerűbb a megállapodásnál. De csak akkor, ha közben abban a hitben lehet tartani a piacot, hogy a dolgok maguktól is megoldódnak. Az elmúlt két hónap stabilabb forintja azt a benyomást keltheti, hogy erre van is lehetőség.

Európa belement ebbe a játékba, mert ráér. Ráér, mert az unió és az alap háztartásában jelentéktelen összegekről van szó. Ráér, mert az IMF-nek egy pénzszomjas, eladósodott világban nincsenek pénzkihelyezési gondjai. Ráér, mert tavaly ősz óta a hitelminősítők a Magyarország által korábban felvett hitelek visszafizetését is bizonytalannak ítélik. Végül ráér, mert olyan európai országról van szó, amely nem tagja az eurózónának, következésképpen esetleges becsődölése sem jár súlyos következményekkel sem a közös valutára, sem magára a közösségre nézve. A kérdés inkább az, hogy ráér-e a magyar fél is. Amikor a Financial Times magyar illetékeseket kérdezett erről, ők azt mondták, hogy „még mindig bőséges idő és mozgástér” áll rendelkezésükre. Ezt a mozgásteret azonban még a kormányközeli közgazdászok sem látják.

Egyre több kétség van afelől, hogy meggyőző gazdaságpolitika híján érdemes-e a magyar jövőt a Kelet misztikus segítségére és Esőisten tartós jóindulatára bízni.

Vajon komolyan gondolják-e felelős kormánytényezők azt, ami hivatalos beszédekben is gyakran elhangzik, hogy a konszolidáció megkezdődött, csak még egy kicsit várni kell, vagy ez is csak a halogató taktika része? Vajon igazi alternatívát látnak-e Kína, India és Oroszország kényszeredett barátságában? Ezek a nagyhatalmak ma jobb kapcsolatot ápolnak Európával, mint Magyarország, a maguk nagyobb játszmáit játsszák, és semmilyen gazdasági vagy ideológiai érdek nem készteti őket arra, hogy egy esetleges vészhelyzetben Magyarország segítségére siessenek Európa ellenében.

A magyar adósság finanszírozása továbbra is ijesztően bizonytalan. A diplomáciai vagdalkozás azonban lankadatlanul folyik, s ennek aligha csak a szabadságharcos légkör izzítása a célja.

A jelek szerint a légkör azért nem javul, mert kell az ürügy a nemtárgyaláshoz. Ehhez persze az odamondogatásnak is folytatódnia kell. Martin Shultz, az Európai Parlament elnöke a szemébe mondja Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy az unió megfelelő helyein sem buta emberek ülnek. A magyar miniszterelnök visszaszól, hogy az unió vezetői egy vidéki kóceráj működtetésére sem alkalmasak. Aztán jönnek a csicskások és politikai csepűrágók, és ahol lehet, rátesznek egy lapáttal, s nem is mindig csak a jobboldalon. „Ez egy buta politika” – állítja a kohéziós alapok egy részének esetleges megvonásáról a szemlátomást talajvesztett liberális filozófus. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke „olyan, mint egy abszolút jellegtelen másodosztályú edző” – variálja a témát a kormánypárt egyik alelnöke.

A kormányoldali kommunikációs gépezet részéről ez a beszédmód is lehet egy átgondolt – meglehet, roppant kockázatos – taktika része. Mert ha jól sül el a dolog, akkor a kötelezettségszegési eljárások és az IMF-nemtárgyalások elnyújtásával a kormány két legyet üt egy csapásra. Egyrészt elkerülheti a látványos visszavonulást olyan – egy kormányközeli televízióban „iszonyatosan hülye apróságokon való kötözködésnek” mondott, a miniszterelnök számára mégis szuperkényes – kérdésekben, amilyen a bírák kényszernyugdíja és a jegybank elnökének fizetése. Másrészt a megállapodás hiánya az egyetlen dolog, amiért Magyarországnak nem kell fizetnie, ha továbbra is államkötvények eladásából akarja finanszírozni az adósságot.

Az IMF-vitának tehát van színe, és van visszája, lehet mögötte politikai megfontolás is, csak éppen gazdasági és pénzügyi szempontból értelmetlen. Ettől azonban még ennek a parlagi diplomáciának is lehet távolabbi célja egy olyan kormány számára, amely kezdettől mindent alárendelt saját hatalmi ambícióinak. Mert mi történik akkor, ha a kormányzat még mindig agyaglábakon álló gazdasági építménye összedől, amint az januárban egyszer már kis híján megtörtént? Akkor majd Európára lehet kenni a gyalázatot, miután a gyurcsányozással már mindenkinek tele van a sárcipője!

A kormány kommunikációjában tehát van belső koherencia, a provokatív megjegyzések – beleértve a március 15-i ünnepségen elhangzottakat – kiszámítottak, ha nem is mindig pontos a számítás. Amit viszont a gazdaságirányításban látunk, az nem szabadságharc, nem is orientációváltás, és nem is koncepciózus építkezés a jövő magyar gazdasága felé. Az csak kapkodás, magyarázkodás, ide-oda kacsingatás bármely irányba, ahonnan nagyobb összegű kötvényvásárlásra van kilátás.

A teljes írást a 168 Óra legfrissebb számában olvashatja.

Egyszóval hazárdjáték folyik, méghozzá minden eddiginél veszélyesebb, mert egy kivéreztetett, körkörösen védtelen, pillanatok alatt csődbe dönthető országgal művelik. Persze amíg barátot és ellenséget egyaránt meg lehet téveszteni azzal, hogy az IMF-megállapodás irányába menetelünk, addig mindig van remény. Nagy baj abból lesz, ha kiderül, hogy soha nem érünk oda, mert egy dologban feltétlenül hinni lehet ennek a kormánynak: B terv valóban nem létezik.