„Hamis realisták” és a „túlfeszített lényeglátók”
Egy könyv, amely csaknem fél évszázadot várt a magyar kiadásra. 1967-ben jelent meg először Alexander és Margarete Mitscherlich című műve. A házaspár szociálpszichológiai elemzése akkor a náci múlttal való szembenézés első nagy hullámát vezette be Németországban. A kilencvenes évek elején nálunk is felmerült, hogy meg kellene jelentetni, de a honi könyvkiadás rejtélyes és kiismerhetetlen fordulatai miatt erre nem került sor. Most azonban, hogy a kollektív emlékezés problémája mindenütt sokat vizsgált kérdés, Magyarországon pedig a napi politikai események tükrében igencsak időszerű a téma, különösen tanulságos e kötet, amelyet a fordító, Huszár Ágnes javaslatára, Erős Ferenc előszavával jelentetett meg a Múlt és Jövő könyvkiadó. Erős Ferenc szociálpszichológussal, egyetemi tanárral beszélgettünk a Mitscherlich házaspár művéről és annak hazai aktualitásáról.
– Számtalanszor elhangzott, leíródott, különösen az utóbbi időszakban, hogy míg például Németországban megtörtént a második világháborús szereppel és az azt megelőző korszakkal való szembenézés, addig Magyarországon nem.
– Igen, bár ez egy kissé leegyszerűsítése a dolgoknak, mert bár valóban megtörtént a szembenézés Németországban, ez nem azt jelenti, hogy minden német attól kezdve automatikusan elhatárolta magát a náci múlttól, hogy ne lennének olyanok, akik ma is hasonlóképpen gondolkodnak. Ám a politikai és az értelmiségi elit, valamint a társadalom igen jelentős része élesen szembeszáll mindenféle náci típusú eszmével és a Harmadik Birodalom bármilyen szempontból való felmentésével, szemben Magyarországgal, ahol jelenleg is próbálkoznak a Horthy-korszak restaurálásával, a magyar felelősség tagadásával, csökkentésével vagy relativizálásával. Nem véletlen, hogy a Mitscherlich házaspár könyve 1967-ben íródott, éppen akkor, amikor fordulat kezdődött Németországban: felnőtt egy új generáció, amelyik kérdezni, kutatni kezdett. Sokan ekkor ismerték meg a saját családjuk, a saját szüleik múltját.
– Igen, az új nemzedék faggatózni kezdett, de azokból a generációkból is akadt viszonylag fiatal évjárat, amelyek cselekvően részt vettek a közelmúlt történelmében, ezért a szembenézés különösen érdekes lehetett.
– A gyászolásra képtelenül arról is szól, hogy a háború után elkezdődött egy nagy újjáépítési periódus, és hirtelen megindult az a nagy fellendülés Németországban, amit gazdasági csodának is szoktak nevezni, és amelyre sok korabeli regény és film is utal. Megszületett az új fogyasztói társadalom, a német polgárok nagy része – beleértve még a szegényebb rétegeket is – a fogyasztás felé fordult. Ugyanakkor áthatotta a társadalmat az apanélküliség: hiányoztak az apák, mert meghaltak, elmentek, messze dolgoztak. Ebben az árvaságra jutott társadalomban általánossá vált az apátia: képtelenek voltak feldolgozni a múltat, meggyászolni azt, ami történt. Nagyon sok energiát, libidót fektettek a Hitler fémjelezte náci korszakba, amelynek vége lett, és nem tudtak ezzel mit kezdeni. Hárították a szégyent és a múltat, „valótlanították” azt, úgy tettek, mintha nem történt volna meg, ami történt, a háború is csak olyan volt, mint bármilyen más háború, nem történtek tömeggyilkosságok, itt nem volt deportálás, nem irtották ki az európai zsidóságot. Mindenért a Führer a hibás, akit már lehetett okolni, hiszen nem élt. Mi, hétköznapi polgárok, nem tudtunk semmiről, ő vitt bele minket ebbe az egész cirkuszba, mi nem tudtunk semmiről, mi csak követtük a Führert. Ráadásul a közigazgatásban, rendőrségben és a hadseregben nem tudták nélkülözni akkoriban a régi szakembereket, sok egykori náci dolgozott ott. Érdekes mozzanat, hogy az akkor már folyó hidegháborúban Nyugat-Németországban a náci múltból származó antikommunizmust legálisan át lehetett terelni az NDK-ra.
– És a kelet-németek kire, hová terelték az indulataikat?
– A kelet-németek úgy tekintettek magukra, mint 17 millió ártatlan emberre, úgy gondolták, a nácik mind odaát vannak. Bonyolult kérdés ez, a németség a második világháború után, amelyhez csak egy adalék A gyászolásra képtelenül – bár itt, most kifejezett helyi értéke van Magyarországon. A könyv nagyrészt a szerzők klinikai munkáján alapul: pszichoterapeutaként azzal szembesültek, hogy az analizált pácienseik testi tünetei mögött az áll, hogy korábban (esetleg parancsra) kénytelenek voltak – nem áldozatként – olyan cselekedetben részt venni vagy végignézni azt, amit nem tudtak morálisan igazolni. Nem voltak ugyan tömeggyilkosok, de apró részei a gépezetnek. A MitscherIich házaspár könyvét azért is tartják jelentősnek, mert szervesen illeszkedett abba a folyamatba, amit az Eichman-per és több más, hasonló per, a diákmozgalmak, majd az Amerikában készült Holokauszt című filmsorozat fémjelzett – ez utóbbi nagyon mellbe vágta a német közönséget a hetvenes években. Ezután kezdődött az úgynevezett történészvita, amelynek során tisztázták a náci Németország szerepét és felelősségét a második világháború kirobbantásában és a zsidóság tömeges elpusztításában.
– Magyarországon nem zajlott ilyen léptékű és jelentőségű vita a történészek között, bár kisebbek és inkább részleteket érintők igen. És a pszichológusok között? Azért kérdem, mert Mitscherlichék könyve a pszichológia szemszögéből közelít a közelmúlt történelme és a politika felé.
– A magyar pszichológusokra, beleértve a pszichoanalitikusokat is, az jellemző, hogy többnyire visszariadnak a nyílt politikai állásfoglalásoktól és a társadalmi kérdések megvitatásáról. Mert minden, ami esetleg egy kicsit radikálisabb szembenézésnek tűnhet, deviáns dolognak számíthat a regnáló hatalom szemében. Ennek ellenére az utóbbi időben, főként fiatal pszichológusok részvételével, több olyan fórum szerveződött, ahol mód nyílik társadalmi problémák felvetésére, például a Civil Hétvége, ahol különböző szakemberek és civilek között alakul ki párbeszéd, vagy a Kritikai Pszichológia csoport, amely azt vizsgálja, milyen társadalomkritikai lehetőségek vannak a pszichológiában. Ezen a téren jelentős a nemzetközi mozgolódás is, létezik például egy Pszichoanalízis és politika nevű, Norvégiából kiinduló nemzetközi csoport, amelynek meglehetősen aktív tagja vagyok, több konferenciájukon részt vettem – legutóbb májusban itt, Budapesten. A legközelebbi konferenciát Spanyolországban, Barcelonában tartják, a spanyol pszichoanalitikus egyesület támogatásával.
– A Mitscherlich házaspárnak analitikusként volt válasza a páciensei számára, akik felkeresték őket a tünetekkel, és volt válaszuk az egész társadalom és a döntéshozók számára is, nyilván azért írták meg a könyvüket.
– Igen, ők Freudnak abból a gondolatából indulnak ki, hogy a gyászolás olyan „munka”, amelyet el kell végezni ahhoz, hogy az emberek fel tudják dolgozni az őket ért veszteséget, közelálló személyek vagy akár tárgyak elvesztését is. Ha ezt a gyászmunkát nem végzik el, ha valaki nem tudja „elengedni”, akit vagy amit elvesztett, ha továbbra is vele azonosul, akkor a gyász nárcisztikus formát ölthet, melankóliába, depresszióba mehet át.
– Magyarországon most kit kinek hogy kellene meggyászolnia, hogy „terápiásan” is hatékony legyen?
– Én a Szabadság téri „ellenemlékművet” nevezném gyászmunkának: amikor tárgyakat, emlékeket, történeteket vittek ki, és megosztották egymással, egymás között, a nyilvánossággal. Az emberek spontán, „alulról jövő” kezdeményezését, szemben a hivatalos giccsemlékművel, ami épp egy ilyen gyásznak az elkenése, elmossa a felelősséget. Sajnos épp azokban az utolsó történelmi pillanatokban, amikor a holokauszt és az azt megelőző korszak még része a közvetlen, tehát a személyes, a kommunikatív emlékezetnek, amikor még léteznek túlélő tanúk. Pár éven belül a kulturális emlékezetbe más dimenziójába kerül, ahol már ritualizálódik, mint ahogy más események is, mint például a Tanácsköztársaság vagy az 1848-as forradalom. Bár 1919 még mindig indulatokat vált ki...
– De nem a személyes emlék, hanem a mai politikai felhasználhatóság okán. Ez így van. Azt azonban még mindig nem értem, hogy korábban sem történt szélesebb tömegeket megmozgató szembenézés Magyarországon. Sem a rendszerváltás előtt, sem azóta, semelyik kormány alatt, a rezsimek politikai beállítottságától függetlenül. Ennek mi az oka? Ha korábban megtörtént volna, akkor bizonyára nem csupán ugyanaz a pár száz tüntető tartott volna ki hónapokig a „gábrieles”emlékmű körül.
– A pécsi egyetem szociálpszichológusai végeztek nemrégiben – történelemkönyvek és más spontán történelmi elbeszélések alapján – kutatásokat, amelyekből az derült ki, hogy a magyarokra nagyon is jellemző az úgynevezett áldozatiság. Mindig áldozatnak tekintik magukat, a magyar történelmet is úgy látják, hogy minket állandóan bántottak, megaláztak, meg akartak semmisíteni. Mi mindig jók, szépek és becsületesek voltunk, szemben az ellenféllel, aki vagy katonailag vagy más módon akart nekünk ártani. Minden szerencsétlenségért és tragédiáért hajlamosak vagyunk egy külső csoportot hibáztatni.
– Ha belegondolunk, a magyar történelem a reneszánsz óta nem nevezhető igazi sikertörténetnek. De talán éppen ezért kellene nagyobb empátiát mutatni a hasonlóan nehéz sorsú népek, népcsoportok iránt, nem?
– Erre szoktak találó mondatokat idézni Bibó Istvántól a zsákutcás magyar fejlődésről és a kollektív hisztériáról, amely mindig hamis helyzeteket és rossz válaszokat produkál, és megfosztja az embereket az ép reagálóképességtől. Ugyancsak Bibó beszél a „hamis realistákról” és a „túlfeszített lényeglátókról”. Ez utóbbiak azok, akik meglátják a lényeget, akik főbe lövik magukat vagy emigrálnak, miközben diadalmaskodnak a hamis realisták, akik kompromisszumot kötnek az adott hatalommal.
– Ahogy egy egyén megerősödve is kijöhet egy rossz sorsból, nemcsak tehetetlenül panaszkodhat, egy ország is, nem?
– Igen, de ehhez fel kell dolgozni a múltat, túl kell jutni az évszázadok óta halmozódó traumákon és sérelmeken. Úgy látom, hogy a mai politika nem ebbe az irányba tart, ugyanakkor vannak olyan erők, mozgalmak, amelyekben reménykedhetünk.
