Haláli költészet

Kinevetni a halált, ez a vágy egyidős az emberiséggel. (És így a halállal.) Kinevetni, az szinte annyit tesz, mint legyőzni. Ezért, hogy amióta sírok léteznek, léteznek sírversek is, s azon belül külön fejezet illeti meg a humorosakat. Nem volt tehát nehéz dolga Vecsey Andrásnak (aki a Tabán közelében él, és ismerős neki a név, az nem véletlen – e városrész elszánt védőjeként és képviselőjeként nemegyszer hallatja hangját, s korábban megmerítkezett az országos politikában is), amikor elhatározta, hogy összegyűjti a keze ügyébe eső (főként humoros) sírverseket. Mint az utószószerű írásából kiderül, elsősorban Kissházy József Miskolc környéki gyűjtésére támaszkodott, de merített máshonnan is (például a páratlanul gazdag lengyel sírversanyag egy részének közreadásával), sőt, a belső címlap azt sejteti, hogy maga is kedvet kapott e különös műfaj művelésére. Vecsey hangoztatja, munkája nem tör tudományos babérokra, egyszerűen szórakoztatni akar, semmi több. Erre utal már a kis kötet címe is: Nevető fejfák. Mindenféle sírvers olvasható itt, egyedül a politikaiaktól tartózkodik a szerző, s bölcsen. Egyáltalán: ha két szóval kellene jellemezni e könyvecskét (hogy miért, azt ne kérdezzék meg – ha csak azért nem, mert éppen két szó jut eszembe e tekintetben), akkor e két szó a bölcsesség és a derű volna. Kedvcsinálónak meg idézzük a kötet elején is feltűnő klasszikus négysorost:

„Itt nyugszom én,
Olvasod te,
Olvasnám én,
Nyugodnál te.”