Háború, béke?
Én már öregember vagyok, megéltem gyerekfejjel a háborút, Budapest ostromát, megéltem utána a harcokat is. Azokat is vehemensen – és sajnos megszállottan – hirdették meg a „győzők”, az önjelölt messiások.
Vajon miért nem hirdettek harcot, háborút sohasem a brit, az amerikai, a francia és az ausztrál vezetők? Mert tudták, hogy a harcoknak kevés győztese és sok áldozata van. Mint itthon is, már vagy száz éve. Volt ugyanis harc elég: fegyveres harc, ideológiai harc, kultúrharc, osztályharc, békeharc, sőt újabban nemzedéki harc is. Egy időben azt kellett énekelni, hogy „ez a harc lesz a végső”. De nem lett! Újabb hőskultuszra van szükségünk? Hát nem! Ennek az országnak, ennek a nemzetnek a harcból, a háborúból elege van!
Ha ugyanis harc és háború van, szükségképpen ellenségnek is lennie kell. Ellenséget pedig nem nehéz találni, ha harcot hirdetünk. Volt ilyenből elég: zsidó, cigány, sváb, tót és oláh. De fasiszta, kommunista, szoclib, szocdem, szabadkőműves, klerikális, reakciós, kispolgár, nagypolgár, kulák, értelmiségi, tőkés stb. Még felsorolni sem könnyű. Ugyanis az ellenségképzés önkényes és ellenőrizhetetlen, azaz megállíthatatlan.
Orbán Viktor pártja áprilisban nem hadvezérségre, hanem az ország vezetésére kapott felhatalmazást. Ezért én, állampolgári jogomon, az idősebb és emberségből tapasztaltabb magyar ember jogán mint a nemzeti háromharmad része kérem, sőt felszólítom Orbán Viktort, hogy ne harcot hirdessen, ha nemzeti együttműködést akar, hanem békét.
Hirdessen építést, építkezést, dolgos munkát, nemzeti összetartozást és összetartást. De ne mások ellenére! Ezt nevezik kompromisszumnak, ésszerű, értelmes megegyezésnek. Ami persze ritkaság, és csak a legnagyobb államférfiak sajátja. Ilyenből pedig kevés volt eleddig Magyarországon.
Kívánom, hogy kormányon sikeresen vigye végig mindazt a nemzet üdvére, amit ellenzékben sikeresen megakadályozott. Nem lesz könnyű!
Kuthi Csaba
Tállya
