Gyilkosság a rádióban

Olvasok egy regényt, s közben felhív mobilon az egyik mellékszereplő. Szokatlan élmény. Egy másik mellékszereplő most is itt bolyong a szerkesztőségi folyosón, amikor írom ezt a cikket. A regény a tetejében krimi, gyilkolnak benne háromszor, klopfolóval, igaz, régebben, még az előző rendszerben. A véres, fejbeverős sztorit kollégánk, Kulcsár István álmodta bele a Magyar Rádió félmúlt környezetébe, s az álom hiteléül időnként elsétálnak a történet szélén hús-vér rádiósok is, köztük maga a szerző. Pontosabban azt nem tudom, hogy csak a szélén-e. Én nem voltam rádiós, csak néhányat ismerek közülük, így nem tudhatom, hogy amikor X. Y. kiszáll a liftből, akkor mennyire tisztán érkezik a fikcióból. Szóval hogy ki igazi, ki csak hasonlít valakire, s ki teljesen műalkotás. Ami történik velük konkrétan, az nyilván a fantázia terméke, mert biztosan emlékeznék egy sorozatos gyilkos klopfolásra.

Más kérdés, hogy ami általában történik a szereplőkkel, az maga a szerző által interpretált színtiszta valóság. Én sem akarok teljesen elszakadni a való világtól, de Kulcsár mintha a forsythi úton járna, s a körülményeket, a társadalmi és a szervezeti közeget, a működési mechanizmusokat az élvezetig fajuló precizitással igyekszik leírni. Élek a gyanúperrel, hogy ez volt az elsődleges célja, vagyis bemutatni a szocializmus politikai szempontból leszálló, kulturális szempontból virágzó periódusának Magyar Rádióját, s a fejbe vert kollégákkal inkább csak be akart csalni bennünket ebbe a világba.

A rádió igen speciális mezeje volt az életnek önmagában is, de természeténél fogva kapcsolódott össze a teljes magyar élettel. Így a szerző a maga érdeklődésének megfelelően szemezgethetett a be­­mu­­tatható világok között, mert a krimibe szabadon válogathatott gyilkost, áldozatot, tanút vagy véleménynyilvánítót a magyar népzene világától az angolai háború harcosaiig, mert a rádióban mindennel foglalkoztak. Ehhez még kapcsolódnia kellett a rendőri világnak, mert a rendőrséget választotta Kulcsár nyomozni, nem valamely oknyomozót.

Aztán eljött a pillanat, amikor már a magyar valóságról nagyon sokat tudtam, a bűnügy viszont csak nem akart megoldódni, s akkor elkezdtem izgulni, hogy nehogy banális vége legyen. Mert minden érdekes benne, de ha a vége pimfli lesz, akkor ez marad meg szájíznek, azt meg ezek után már nem akarnám. Nos, nem lett banális vége, bár a hegeli különöst nem sikerül benne felmutatni. Annyi baj legyen.