Gördülékenyen

Néhány nappal korábban, még mielőtt a médiahatóság azzal az abszurditással ütötte el a Klubrádiót a frekvenciájára meghirdetett pályázattól, hogy a beküldött példány lapjainak hátoldalát, vagyis az üres oldalakat nem számozta be és nem írta alá, egy kormánypárti, tudós politológus – aki egyébként aktuális pozíciója révén is vállalja pártkötődését – lapinterjúban fejtette ki, mi az előnye annak, hogy a Médiatanácsba nem kerültek ellenzéki delegáltak. A látszat szerint, mondta a professzor, ez ugyan valóban rossz döntés volt, „ugyanakkor elképzelhető, hogy a testület így gördülékenyebben működik”. E megejtő okfejtés igazságtartalmához nem fér kétség. Mert általában is egyetérthetünk azzal, hogy ellenzéki akadékoskodás, egyáltalán ellenzék nélkül sokkal olajozottabban mennek a dolgok. Épp ez a felismerés működteti a diktatúrákat. Meglepő persze, amikor az effajta „gördülékenységet” az egyik legpatinásabb európai demokráciában szocializálódott tanárember preferálja, noha bizonyára maga is tisztában van azzal, hogy kijelentésének intellektuális színvonala aligha értékelhető.

A professzor lefegyverző érve a tisztán kormánypárti testület gyakorlati hasznossága mellett a legkevésbé sem személyes véleményként érdemel figyelmet; ez a magát konzervatívnak tekintő jobboldali magyar értelmiség tipikus gondolkodásmódja – és a Fidesz kormányzásának egyik alapvetése is. Miközben a kurzus lovagjai folyamatosan sértve érzik magukat, amiért a külföld kétségbe vonja demokratikus elkötelezettségüket, európai viszonylatban példátlan hatalomkoncentrációt hajtanak végre a köztestületekben, és kétségkívül egyre gördülékenyebben számolják fel a jogállam maradványait. Az ellenzéktől üdvösen mentesített Médiatanács most már megcsúfolja a józan ész elemi normáit is – bár nyilvánvalóan nem saját indíttatásból, hanem legfelső utasításra követ el mindent a Klubrádió elhallgattatására. És amilyen esztelen a politikai ukáz, olyan nonszensz a végrehajtás: ezen a „leleményen” – miszerint beszámozandók lettek volna a pályamű üres hátoldalai – a világ már fel sem háborodik; egyszerűen kiröhögi a magyar kormányzatot. S persze nem létezik bíróság, amely előtt az effajta idiotizmus megállhat.

Mindazonáltal érdemes elgondolni a médiatanácsi döntés valószínű keletkezéstörténetét. Ilyen őrültséget testületileg nem lehet kivajúdni, hiszen ez nem valamiféle, ha mégoly simlisen is, de látszatra legalább jogilag levezetett csűrcsavar, csupán egy bornírt ötlet. Valamelyik hasztalan fejtörésben kimerült mameluk kínjában bedobta. Meglehet, talán csak viccből. Ott voltak viszont a többiek. És ahelyett, hogy legyintve elvetették volna a képtelenséget, ráharaptak. Végzett jogászok. Mert az „odafentnek” való megfelelés izzadt igyekezetében minden kapcsolatukat elvesztették a szakmai rációval.

Ha ült volna köztük ellenzéki ember, a dolog aligha megy ennyire gördülékenyen. Talán sikerült volna megértetni a kormánypártiakkal, hogy a saját politikai főnökségüket készülnek lejáratni. És ha mégsem hatottak volna az észérvek, az ellenzék képviselői a nyilvánosság elé léphettek volna. Világos, hogy mindezt elkerülendő, nem szabad szerepet kapniuk semmilyen döntéshozatali folyamatban – a végén még úgy néznénk ki, mint egy alkotmányos demokrácia. Elképesztő, hogy a jobboldal rövidlátó értelmiségi prominenciájának ez a végső soron majd minden bizonnyal bumeráng módjára visszaütő úzus megfelel. Ha már a politikai veszélyérzetük nem működik, legalább a kényes polgári ízlésük tántorítaná el őket a Fidesz-hatalom fékevesztett, pocsék természetétől. De nem; a baloldal és a liberálisok ellen táplált masszív ellenszenv, mi több, az autoszuggesztív módon szított gyűlölet olyannyira elvakítja az úgynevezett konzervatívokat, hogy képtelenek meglátni a fától az erdőt.

Holott megérthetnék végre, milyen értelmetlen és kártékony ez a történelmileg túlhaladott, mert demokratikus rendszerben fenntarthatatlan ellenségkép. Kivált annak polgárháborús vízióvá nagyítása – hiszen ennek vagyunk tanúi és elszenvedői mindahányan. Ha pedig már a politológia tanárai is odáig jutnak, hogy rokonszenveznek az autoriter rezsimek működési mechanizmusával, akkor ez a szellemi eltévelyedés nagyobb bajt hoz ránk, mint a hatalomgyakorlók ösztönös agresszivitása. A politikusok maguktól is hajlamosak megátalkodni az önkényességben, de amikor rátalálnak azokra az „entellektüelekre”, akik ehhez muníciót szállítanak, akkor kezdetét veszi a közgondolkodás lezüllesztésének hétköznapi tréningje. Akkor nyernek – a szó nemcsak átvitt értelmében – polgárjogot azok az először csak laza eszmefuttatások, később már magatartás-igazodási kiskáték, amelyek az állam hatékony működtetésének üdvözlésétől eljutnak a fél diktatúra apologetikájához.

A „mértékadó és mérsékelt” jobboldal már jó ideje nemcsak eltűri, hanem kifejezetten támogatja és gerjeszti azt a közérzületet, amely a legfőbb akadálya az európai értelemben vett, valóban demokratikus társadalom kialakulásának. A másik szájával meg azt állítja, hogy egyedül védi meg az országot a szélsőségesektől.

Gördülékeny hazugság.