Göncz Művek
Szerény, mint az elnök, illik hozzá – ilyesmi jut az ember eszébe először a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kamarakiállítása láttán, amelyet Göncz Árpád 90. születésnapjára rendeztek tisztelői, s amely néhány tárlóból áll csupán, bennük könyvek, fényképek és személyes tárgyak (írógép, például). Kiállításnak szerény, gondolja az ember másodszor, de életműnek korántsem az.
Végre is, gondolja tovább az ember, Göncz Árpád munkás életének nagyobbik részét – bő harminc évet – fordítóként élte le, e nemben a legelsők közé tartozott, a huszadik századi angolszász irodalom legjelesebbjeit ültetve át magyarra. (A felsorolástól terjedelmi okokból eltekintünk ugyan, de azért annyit mondunk, hogy Vonnegut, Tolkien, Updike – hogy hányféle hangon tudott megszólalni, nyelvet formálni, váltani, teremteni!) És íróként is adatott neki néhány évtized.
Ehhez képest tíz évig volt államelnök csupán, e tíz évvel mégis beírta nevét a magyar történelembe. (Persze azzal a hat évvel is, ami életfogytiglannak indult eredetileg, korábban, s amit különféle börtönökben töltött ötvenhéttől hatvanháromig.) Nem tudjuk, milyen politikus lett volna Göncz Árpád, ha a világ hagyta volna őt haladni ezen a pályán negyvenhét után is. Azt tudjuk, milyen lett kilencventől: azt az államférfit nemcsak a fegyházak, hanem a lefordított regények világa is formálta. A megélt és a megírt drámák. Ezt a államférfit köszöntötték születésnapján a köztársaság barátai szívet melengető szerenáddal, virággal, jókívánságokkal és ezzel a kis kamarakiállítással.
Isten éltesse!
