Frida Kahlo: egy összetört test és egy meggyötört lélek mágikus tündöklése

 Már az első néhány napon több mint tízezren voltak kíváncsiak a Magyar Nemzeti Galériában július elején nyílt, a 20. század egyik legmeghatározóbb női művésze, a mára ikonikussá vált Frida Kahlo műveiből rendezett tárlatra.

A Magyar Nemzeti Galéria négy hónapra ad otthont a világ legjelentősebb Frida Kahlo-gyűjteményével rendelkező mexikói múzeum, a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo remekműveire épülő, az életmű egészét átfogó tárlatnak.

A kiállításon szereplő 26 festmény és 9 rajz között látható néhány Frida Kahlo védjegyévé vált önarckép is, de szerepelnek olyan jelentős művek is, mint az egyik legelső vászonfestménye. Mindezek mellett életrajzi ihletésű képek, portrék, szimbolikus tartalommal telített alkotásokat is bemutatnak a tárlaton.

A festőnő születésének 111. évfordulóján megnyílt kiállítás november elejéig látogatható. És nagyon érdemes is.

Egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy a világ legegyedibb és legerősebb női közt tartják számon a mexikói festő Frida Kahlót. Bár a legnagyobb muralisták között mozgott, és osztotta eszméiket, mégis sikerült egy teljesen egyedi, a lélek belső titkait nyersen mások szeme elé táró, metaforikus saját világot teremtenie festményeivel.

Magdalena Carmen Frieda Kahlo Calderón 1907. július. 6-án született Mexikóváros egyik külvárosában (ma már kerületében), Coyoacánban, a ma múzeumként működő Kék Házban, melynek híres kertje Frida képzeletének gazdag világát tükrözni.

Édesanyja, a spanyol és indián felmenőkkel rendelkező Matilde Calderón y González, édesapja pedig a magyar zsidó származású (bár ezt igazoló dokumentum nem maradt fenn) fotográfus, Wilhelm (később Guillermo) Kahlo, aki már Németországból emigrált Mexikóba 1891-ben. Megérkezése után feleségül vette María Cárdenat, akivel három lánya született. Második gyermekük nem sokkal születése után elhunyt, María pedig harmadik lánya világrahozatalakor, szülés közben vesztette életét. Guillermo Kahlo egyedül maradt két lányával, míg megismerte Frida anyját, Matildét, akitől még négy lánya született, köztük Frida.

A két Frida

Frida hat éves volt, amikor elkapta a járványos gyermekbénulást. Ez volt a kezdete a folyamatos fizikai fájdalomnak, amit Fridának egész élete során tűrnie kellett. Kilenc hónapig nyomta az ágyat, ezalatt jobb lába elvékonyodott és deformálódott. Bár édesapja mindenfajta segítséget megadott neki, fizioterápiát is kapott, lába sosem jött teljesen rendbe. Ezt akarta leplezni, amikor férfi nadrágokat, hosszú szoknyákat kezdett el hordani.

1922-ben, az általános iskola befejezése után Frida Mexikóváros egyik legjobb középiskolájába járt, ahol orvosnak tanult. Itt ismerkedett meg egy csapat fiatallal, a Los Cachuchasszal, akik közül a későbbi, mexikói baloldal vezetői is kikerültek. Frida már ekkor is rajzolt, főként saját magát és családját örökítette meg. Több művét széttépte, nem találta elég jónak, de amikről tudni, hogy épségben megmaradtak, azoknak a hollétéről sem lehet tudni.

Mivel a család nagyon szegény volt, a gyerekek iskola melett dolgoztak is. Frida édesapja egyik barátjánál, Fernando Fernándeznél dolgozott egy nyomdában. Ő tanította a fiatal lányt rajzolni, el volt ragadtatva tehetségétől.

Frida már középiskolásként találkozott későbbi férjével, élete nagy szerelmével, Diego Rivérával, mikor az éppen egy falfestményt készített az iskola auditóriumába. Frida ekkor még egy osztálytársa, Alejandro Gómez Arias barátnője volt.

A Kék ház ma múzeumként várja a látogatókat

Fotó: A szerző felvétele

Eljött a sorsfordító, 1925-ös év és vele Frida borzalmas balesete. Villamosba ütközött a busz, amin Alejandro Gómezzel utazott, és Frida olyan súlyos sérüléseket szenvedett, amik egész életére kihatottak. Egy hónapig kórházban volt, abban sem voltak biztosak az orvosok, hogy életben marad. Végül túlélte, de három hónapon keresztül otthon, ágyban feküdt, így csak később derült ki, mennyire súlyos gerincsérülése. Folyamatos gerinc és lábfájdalmai voltak, gyenge volt és fáradt. Újra kórházba került, ahol kiderült, több csigolyája is elmozdult. Újabb kilenc hónapnyi ágynyugalomra ítélték és gipszfűzőt kellett hordania.

Ebben a tehetetlen állapotban kezdett el először komolyan foglalkozni a festészettel. Szülei egy különleges szerkezetet építettek neki, amivel megtámaszthatta karját és a vásznat is, így ágyban fekve is tudott festeni. Mivel már ekkor is főként saját fájdalmát, belső vívódásait vitte vászonra, szülei egy tükröt is szereltek ágya fölé, hogy láthassa festés közben múzsáját, önmagát.

1927 végén már viszonylag normális, önálló életet tudott élni, és egy évvel később, 1928-ban újra csatlakozott korábbi osztálytársaihoz és az európai másolása helyett, önálló mexikói kultúra megteremtését célul kitűző művészek csoportjához. Rajtuk keresztül ismerte meg már hivatalosan is a festő Diego Riverát, vagy ahogy ő nevezte, „élete második nagy balesetét”.

Frida munka közben, az oktatási minisztériumban látogatta meg először Riverát, aki éppen egy falfestményen dolgozott. Elvitte neki munkáit, kikérte véleményét. A férfi azonnal meglátta bennük Frida tehetségét és a folytatásra ösztönözte. Rivera csodálata a festményeken túl, Fridára mint nőre is kiterjedt, és hamar a Kék Ház rendszeres látogatója lett. Olyannyira lenyűgözte a fiatal nő, hogy megfestette őt is az oktatási minisztérium falára.

Akkoriban Rivera a mexikói kommunista pár tagja volt, Frida pedig 1928-ban csatlakozott, de egy évvel később ki is szállt, amikor a vezetés kizárta Diegot Sztálin-ellenes retorikája miatt.

Még ugyanabban az évben, 1929-ben Frida és Diego összeházasodtak a coyoacáni városházán. Frida 22 éves volt, Diego 42. A frigytől nem mindenki volt elragadtatva. Frida édesanyja kifogásolta, hogy nem elég, hogy Rivera kövér és túl idős lányához, még kommunista is, és ami ennél is rosszabb, ateista. Édesapja nem ellenkezett annyira, ő örült annak, hogy Diego stabil anyagi körlümények között él és így tudja segíteni lánya drága orvosi kezeléseit.

A házaspár Mexikóvárosba költözött, majd Cuernavacaba, ahol Diego egy újabb falfestményen dolgozott.

Frida 1930-ban esett teherbe először, de sajnos a magzat nem maradt meg. Frida balesetekor szeméremcsontja három helyen is eltört, az orvosok előre figyelmeztették, hogy nem lesz képes egy gyermeket szülésig kihordani.

A tragédia után a pár az Egyesült Államokba költözött. Első állomásuk San Francisco volt, ahol Riverat a San Franciscói Bank és más középület falfestményével bízták meg. A kijutás nem volt egyszerű, csak nagyon nehezen sikerült vízumot szerezniük, miután Rivera és Kahlo is korábban a kommunista párt tagjai voltak.

Frida San Franciscoban ismerte meg az orvos Leo Eloessert, akivel élete végéig szoros barátságban volt, a festő minden orvosi vizit alkalmával kikérte a szakvéleményét.

Frida és Diego San Francisco után rövid ideig New Yorkban éltek, majd Detroitba költöztek, ahol Rivera a Detroit Institute of Artsban kapott megbízást. Frida újra terhes lett, és Eloesser doktor arra biztatta, vigye végig a terhességet. A festő egy levélben bevallotta a doktornak, hogy már nem biztos abban, hogy jó ötlet a várandósság, Diego ugyanis nem szeretne gyerekeket, ő maga pedig fél, hogy esetleg nagyobb baj is történhet szüléskor. Végül mégis úgy döntött, nem veteti el, de 1932 nyarán másodszorra is elvetélt. Második gyermeke elvesztésekor érzett fájdalma a Henry Ford Kórház (A repülő ágy) című festményén is szinte tapintható.

A Henry Ford Kórház

Frida veszteségét hamarosan egy újabb tragédia követte. Szeptemberben elhunyt édesanyja, ezért a festő egy rövid időre visszatért Mexikóba. 1933 márciusában költöztek újra New Yorkba, ahol kilenc hónapot töltöttek, Rivera a Rockefeller Centerben kapott megbízást.

Míg Diego boldog volt Amerikában, Fridának borzasztó honvágya volt, ami komoly vitákat szült kettejük között. A probléma végül azzal oldódott meg, hogy Riverat elbocsátották Rockefeller Centerbeli megbízásából, mivel Lenin arcát festette a művén szereplő egyik munkásember fejére. 1933 decemberében így végül hazatértek Mexikóba.

Frida boldog volt, örült, hogy újra festhet, mivel a korábbi években nem volt túl produktív. Az élet azonban keresztülhúzta számításait, újra teherbe esett, és a magzatot el kellett vetetni a komplikációk miatt, ráadásul még abban az évben meg kellett műteni jobb lábát, amiről négy ujját amputálni kellett, mivel elüszkösödtek.

Ha mindez nem lett volna elég, magánélete is darabokra hullott. Rivera nőzése nem volt titok, az azonban elviselhetetlen fájdalmat okozott a festőnek, mikor megtudta, Diego húgával, Cristinával is viszonyt kezdett. Elhagyta a férfit és egy mexikóvárosi lakásba költözött. Ekkor ismerte meg az amerikai szobrász Isamu Noguchit, akivel szerelmi viszonyba kezdett, és már előkészítette a váláshoz szükséges papírokat. Végül 1935-ben, amikor Rivera véget vetett Cristinával való szerelmi kapcsolatának, Frida visszatért hozzá San Angelbe. Diego azonban nem változott, továbbra is fűvel-fával csalta a festőt, aki ekkortájt kezdett maga is kikacsingatni házasságából, nem csak férfiakkal, de nőkkel is.

Még ugyanebben az évben, 1936-ban egy újabb lábműtét után Frida úgy döntött, újra elmerül a politikába. Több ismerősével együtt szolidaritási bizottságot alapított a spanyol polgárháborúban résztvevő köztársaságpártiak megsegítésére.

A házaspár viszonya ekkor békés volt, és együtt segítettek Lev Trockijnak és feleségének menekültstátuszt szerezni Mexikóban. A két házaspár olyan jóban lett, hogy Trockijék a Kék Házban laktak egészen 1939-ig. Nem sokkal érkezésük után, Trockij és Frida viszonyba kezdtek, ami hamar visszaszelidűlt barátsággá.

A törött gerinc

1938-ban a Rivera házaspár a francia szürrealizmus egyik kiemelkedő alakját, André Bretont és feleségét látták vendégül, akik szintén meg akarták ismerni Trockijt. Bretont olyannyira lenyűgözte Frida munkája, hogy felajánlotta, 1939-ben, Párizsban kiállítást szervez neki.

Az európai út előtt a festő New Yorkba utazott első önálló kiállítására. Nagyon meglepődött, amikor rájött, hogy mások is szeretik képeit, olyannyira, hogy pénzt is adnak értük. Az amerikai színész, Edward G. Robinson volt első vevői egyike, aki négy festményt is vásárolt, darabját 200 dollárért. Frida a siker után ráeszmélt, hogy a képei jelentik a kiutat a Diegótól való anyagi függésből. (Hirtelen jött nemzetközi népszerűsége alatt ismerte meg a magyar fotográfust, Muray Miklóst, akivel szoros kapcsolat alakult ki közöttük, ami egészen Frida haláláig fennmaradt.)

A festő, mikor eljutott Párizsba nem volt elragadtatva sem a várostól, sem a párizsi művészvilágtól, sem a neki szervezett kiállítástól, ami végül csak egy szerencsés segítséggel valósulhatott meg, mivel kiérkezésekor rájött, Breton ígérete ellenére semmiféle előkészületeket nem tett.

Muraynak írt levelében elpanaszolta, hogy nem kedveli Európát és az európaiakat. De nem csak ezért, hanem a kitörni készülő világháború miatt is úgy döntött, lemondja a londoni Guggenheimben tervezett kiállítását, és hazatér.

A nem túl sikeres párizsi út ellenére,a kritikusok szerették Frida műveit, és ő lett az első XX. századi mexikói (latin-amerikai) művész, akinek festményét (El Marco) megvette a Louvre.

1939 végére kapcsolata férjével nagyon megromlott, ezért hazaköltözött a Kék Házba, Rivera pedig beadta a válókeresetet. Frida, aki nem akart válni, mély letargiába esett, rengeteget ivott és dolgozott.

Frida testi állapota is egyre romlott, ami nem tett jót amúgy is rossz lelkiállapotának. Borzalmas hátfájdalmai voltak, jobb kezét krónikus gombás fertőzés támadta meg. Ezért felkereste Eloesser doktort, aki azt javasolta neki, utazzon ki hozzá San Franciscoba, és ő majd segít rajta.

Rivera is éppen kint tartózkodott, az orvos pedig segített kibékíteni a volt házastársakat. Diego újra megkérte Frida kezét, aki boldogan igent mondott, néhány feltétellel. Önálló szeretett volna lenni anyagilag, ő akarta fizeti a ház rezsijének felét, és nem akart többé szexuális kapcsolatot Diegoval. A férfinek annyira hiányzott Frida, hogy belement.

Frida nem sokkal az esküvő után hazaköltözött, Diego 1941-ben követte. Miután édesapja szívrohamban elhunyt, a házaspár a Kék Házba költözött. Frida ezekben az években már sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet élt, ami művein is meglátszott. Visszatért szimpátiája a kommunista párt iránt, amikor Sztálin felvette Hitlerrel a harcot. Már otthon is egyre elismertebb művész lett, A két Frida című műve bekerült a Galería del Arte Mexicanoba, több mexikói és amerikai kiállításon is szerepeltek festményei.

1944-ben kezdett naplóírásba, ami később segített megérteni nem csak munkáját, de a nőt is, aki mögötte van. Tanított is, egészen addig, amíg egészségi állapotának romlása újra arra kényszerítette, hogy ágyban maradjon. Otthon fogadta a diákokat, és már acélból készült fűzőt hordott hátfájdalma enyhítésére, amit 1944-es, A törött gerinc című képen ábrázolt.

Frida ágya és fűzője a Kék házban.

Fotó: A szerző felvétele

1946-ban egy helyreállító műtétet végzett rajta egy New York-i sebész, ami nem járt sikerrel, csak sokkal több fájdalommal. Ugyanabban az évben még volt ereje személyesen átvenni egy elismerést, két évvel később pedig újra belépett a mexikói kommunista pártba. De az ötvenes évek felé újra rosszabbodott állapota, hónapokat töltött kórházban. Az egyik műtét után egy fertőzést is elkapott, ami miatt újabb és újabb műtétekre volt szükség. Csak 1950-ben hétszer feküdt kés alá. A hatodik műtét után újra elkezdett ágyában festeni, a ház körül kerekesszékkel közlekedett, csak nagyon rövid időkre, és kis lépéseket tudott tenni.

Ekkora Diegoval való kapcsolata csak plátói volt, szerelmi viszonyai már csak kizárólag nőkkel voltak. 1951 után a sok gyógyszer miatt Frida festészete megváltozott, hiányzott belőlük az, ami a képeket „fridássá” tette.

1953 tavaszán fotográfus barátnője, Lola Álvarez Bravo megszervezte Frida első önálló kiállítását Mexikóban. Az orvosok azt tanácsolták, semmiképp se menjen el a megnyitóra, maradjon ágyban. Frida azonban megmakacsolta magát, mindenáron el akart menni. Ezért kitalálta, hogy a megoldás az, ha ágyastól elviszik. Ez meg is történt, mentővel, ágyban fekve érkezett a megnyitóra.

Jobb lábában a fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy 1953 végén térd alatt amputálni kellett. A műtét után mély depresszióba esett, és csak nagy ritkán volt hajlandó műlábát felvenni és közösségi eseményekre elmenni. Utoljára 1954 július másodikán ment el egy, a demokratikusan megválasztott guatemalai kormány megdöntése miatti tüntetésre.

1954 július 13-án, 47 évesen, tüdőgyulladás miatti komplikációban, tüdőembóliában hunyt el. Sokan ezt megkérdőjelezték, naplójából nyilvánosságra hozott, szuicid gondolatai miatt, amik halála előtt sokszorosan felerősödtek.