Forma–1-es zenész

– Hetente egyszer valamelyik tévécsatorna biztosan vetíti A Pogány Madonnát. Sokszor látta?

– Hetvenszer? Nyolcvanszor? Százötvenszer? Tudom kívülről.

– Gyerekként gyakran elkísérte édesapját a forgatásokra?

– Nem igazán. Az Elvarázsolt dollár felvételeire vitt magával először. Tízéves lehettem akkor. Apu igazi sztár volt, nem olyan, mint egy mai celeb, ő meg is dolgozott érte: forgatott, szinkronizált, színházban játszott, előadóesteken vett részt. Nekem természetes volt, hogy megismerték a szüleimet, aláírást kértek, vagy hallottam, hogy összesúgnak: „Nézzétek, ott a Bujtor!” De azért mi mindig is teljesen normális családként éltünk.

– Édesanyja Perényi Eszter hegedűművész. Nagybátyja is zenész: Perényi Miklós csellóművész. Önt sem a színészet vonzotta.

– Tizenhárom évesen felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, amelyet akkoriban a különleges tehetségek osztályának hívtak. Ezzel eldőlt minden. Bár a mamám nem igazán foglalkozott velem, mert nem akart rám erőltetni semmit. Szerintem jól tette. A zenészvonal amúgy Perényi nagypapámmal indult, ő Kodály Zoltánhoz járt zeneszerzésre, tanított a Zeneakadémián, karvezető volt. Aztán a gyerekeinek is elég jól ment a zenélés: nagybátyám, Perényi Miklós csodagyerekből csodafelnőtt lett. Én nem voltam szorgalmas diák, akár el is kallódhattam volna.

– És akkor mi lett volna?

– Autóversenyző. Cellulózszalagon nyoma is van ennek, Molnár Margit készítette a televíziónak a riportot, a családunkról szólt. Hatéves voltam, és ő megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek. Rávágtam, hogy autóversenyző. Az autóőrület kiskorom óta elkísér. Az első szavam a Trabant volt. Ma már a rádióba nem csupán zenészként hívnak: a Kossuth adó Formabontó című műsorában – amely a Forma–1-ről szól – szakértő is vagyok.

– Egyszer azt mondta nekem: minden fiatal hegedűs Yehudi Menuhin akar lenni, és ön is így volt ezzel.

– Abszolút. Minden hegedűs arról álmodik, hogy nagy szólista lesz, és zenekar kíséri. De ez keveseknek sikerül. Én hamar le is mondtam erről. Ahhoz, hogy az ember szólista legyen, elképesztően sokat kell gyakorolni. És még akkor sem biztos, hogy az elegendő. Sok dolog nem az egyénen múlik. Versenyekre kell járni, ott lehetőleg nyerni, legalábbis bejutni a döntőbe. Viszont én tényleg iszonyú lusta voltam. Másrészt: nekem fontos a közösségi élmény. Egy szólista elrepül valahová, becsekkol a hotelszobájába, este koncert, másnap utazás tovább egyedül. Én inkább már negyedévesen koncertmester voltam a Danubia Zenekarban, aztán öt évig szintén koncertmester a pécsi Pannon Filharmonikusoknál. A zenekari létezést szeretem.

– És már negyedik éve a Budapesti Fesztiválzenekarban zenél. Komoly előrelépés.

– Forma–1-es hasonlattal élve: melyik a jobb, az 1988-as McLarenbe beülni, vagy az új Mercedesbe? Szóval Fischer Ivánnál lenni – a legjobb. Próbálok mindig felkészülten érkezni már az első próbára, megtanulni a művet, ha új darabról van szó. Ivánnál tökéleteset kell nyújtani, nem éri be kevesebbel, ám a megbecsülés is ugyanolyan rangú. Ráadásul ő nem csupán karmesternek, de menedzsernek is zseniális. Elképesztő ötletei vannak, amelyekkel a zenészeit is leveszi a lábukról. Egy koncertkörúton azt találta ki a ráadásnál: nem megint zenélünk, hanem felállva egy kórusművet adunk elő. Szétszedték a házat mindenütt.

– Önnek saját zenekara is van, a Hungarian Studio Orchestra. Kevesen tudják: Ennio Morriconéval is turnéztak. Hogyhogy épp önök kapták a felkérést?

– Fekete-Kovács Kornél trombitaművész barátomhoz futott be a Morricone-turné lehetősége, ő rögtön hozzánk fordult. A turné második része aztán sajnos elmaradt, mert beteg lett Morricone. De a megtartott hat koncerten úgy nyolcvanezren voltak Párizsban, Prágában, Berlinben, Zürichben, Bécsben és Budapesten. Hatalmas élmény volt. Morricone nyolcvanhat éves, végig ő vezényelt. Amikor befejeztük a bécsi utolsó koncertet, kétperces beszédet intézett hozzánk, amelyből az jött le nekem, hogy voltaképpen jól csináljuk a dolgunkat... Volt is hozadéka, mivel Michel Legrand hallotta a párizsi koncertet, és azt mondta, velünk akar fellépni. Annyira változatosak a lehetőségeink, hogy sosem unatkozunk. Például vonósnégyessel kísértük Rúzsa Magdit, vagy Kolonits Klárinak, a fantasztikus szopránnak készítettünk egy új lemezt.

– Felesége, Kovács Erika is hegedűs. Könnyebb vagy nehezebb a művészházaspár élete?

– Lehet, hogy erről lassan a gyerekeinkkel kéne interjút készíteni – nekem. Vannak időszakok, amikor viszonylag ritkán találkozunk. Az biztos: nem úgy kell elképzelni az életünket, hogy reggel elmegyünk dolgozni, este meg hazajövünk. Rengeteg a turné, mégis azt érzem: amikor itthon vagyunk, elég időt tudunk tölteni a gyerekekkel. Erikával most együtt játszunk a Fesztiválzenekarban, ilyenkor egyszerűbb, legalább egy munkahelyre járunk be. Bár többnyire két autóval.

– A külföldi zenekari karrier sem vonzotta?

– Anyagilag biztosan jobb lenne. De nagyon sok buktatója van a kinti létnek. Világéletedben külföldi maradsz. Kell ez nekem?! Tulajdonképpen én nagyon jól érzem magam itthon. Azért azt is szabad, nem?