Film: Két tűz közt
Van az úgy, hogy a szabványos, közönséges délután hirtelen ránk szakad, és mindent összezúz. Mint egy gyűlöletbomba. A teremtésben nincs más vesztes…
Szokvány filmben ilyenkor feltámogatják azokat a szereplőket, akikre még szükség lesz a film további fordulataihoz, megjelenik a rendőrség, nyomoz erre-arra, domborít az igazságszolgáltatás (ki, ha én nem?). És a túlélő kipróbálja a legnehezebbet: kibírni.
A dramaturgiai egyensúly megteremtése érdekében szokvány filmben megismerjük a lelketlen dúvadakat, a lesújtó külsejű és belsejű tetteseket meg az őket üldöző tökéletes rendőrfelügyelőt, aki bizalmunkat bírhatja. Ám e szokatlan filmben nincsenek vérben forgó szemű tettesek, és a felügyelő ápolatlan és szűkszavú. Csak az áldozatokat ismerjük. Őket is csak némi bizonytalansággal gyászoljuk. Hogyan lesz itt majd megtisztulás, katarzis? Amihez jegyet váltottunk!
Hirtelen helyszínt, műfajt váltunk: tárgyalóterem. A tettesek zavarba ejtően mindennapiak. Mint te meg én. Fiú és lány egymásnak teremtve (szinte mint a többi), szeretik is egymást. Csak az áldozataikat nem szerették. Nem gyűlölködve taposták el őket itt, a török negyed szélén, hanem precízen, odafigyelve, szinte szenvedélytelenül. „Munkálkodva.” A fiú rajong Hitlerért. Olyan, mint a többi radikális, aki neonáci pártba, bandába verődve irtja az idegeneket. (Volt rá példa 2007 és 2010 között számos.) Török, görög, örmény bevándorlókat, kebabosokat, kereskedőket, kis egzisztenciákat öltek. (Négy és fél millió muszlim él Németországban.)
A befejezésről nem szólhatok. Elég annyi: a társadalmi reflexek nem védik meg az áldozatokat. Sem a hozzájuk tartozókat. Nincs happy end. Csak a bizonytalanság.
Főhősünk, Diane Kruger a legjobb színésznő díját kapta a legutóbbi cannes-i fesztiválon.
(Sötétben. Az érzékeny német–francia krimit Fatih Akin rendezte.)
