Festői szerelmek
Most könnyű lenne kisujjunkat eltartva csak annyit mondani: fi donc. (Vagyis: piha!) Hogyhogy Munkácsynak szifilisze volt és őrültek házába jutott, Mednyánszky véletlenül sem festett soha nőt, Lotz Károly (nevelt) lánya aktjait pingálta a leghevültebben, s az első magyar sorozatgyilkos neve a hazai festészet történetében is szerepel (aranybetűkkel)?
No de magam a korábbi, különféle költői szerelmeket bemutató köteteknél sem húztam fel a szemöldököm (sokan igen), miért tehetném most? Nagy és erős történetek ezek, és mind mögött van aranyfedezet: maguk a művek.
Van-e jobb annál, mint amikor vitéz nagybányai megáll a hajdani késdobáló kocsmai mutatványos Egri József balatoni lebegései előtt, és azt kérdi a művésztől: „Maga találta ki ezeket így festeni?” Majd hozzáteszi neheztelőleg: „Én nem így látom a természetet.” Az utókor meg csak szusszanthat rá egyet: még szerencse, hogy különböztek!
Az is jó, hogy Berény Róbert szülei nem hallgattak a vaskalapos pedagógusra, aki azt tanácsolta: mielébb szoktassák le fiukat a firkálásról, mert nem figyel. (Legfeljebb befelé…) Érthető, hogy a nyergesújfalui sváb parasztokat felkavarta, amikor 1919 nyarán Kernstock Károly gyümölcsösében az elvtársnőknek szólított festőiskolai növendékek fára mászva, pucéran dobálták egymást barackkal nagy jókedvűen.
Mára az is művészettörténet, hogy Szinyei Merse Pál feleségét négylovas hintón szöktette meg egy éjjel a szomszéd földbirtokos és huszártiszt, az is, hogy Márffy Ödön személyében új férjet talált magának Boncza Berta, aki „nem akart a nemzet özvegye lenni”.
Érdekes, olvasmányos könyv ez, ajándéknak is jó. Ritka különleges körülmény, hogy a szereplő alkotók műveiből a megjelenés idején gyönyörűséges kiállítást rendezett a Kieselbach Galéria figyelemre méltó katalógussal.
(Nyáry Krisztián: Festői szerelmek. Kiadta a Corvina.)
