Ferge Zsuzsa: Csináljanak, amit akarnak, én már magyarul álmodom

– Március 19-én múlt hetvenöt éve, hogy a németek megszállták Magyarországot. Az ön életében ez fordulópont. Apja eltűnt, a család gettóba került, fel kellett varrni a sárga csillagot.

– Fordulópont, bár sok emlékem nincs magáról a napról. Tizenhárom és fél éves voltam. Tizenkilencedikétől egyértelmű, hogy ennyire kiszolgáltatott még nem volt a családunk. Hogy ez a továbbiakra nézve mit jelent, nem tudhattuk. Mivel zsidó iskolába jártunk, a szombat volt a szünnap. A megszállás vasárnapra esett. Emlékeim ehhez kötődnek. Egyszer csak bejött valaki, és bejelentette, vége a tanításnak. Bevonultak a németek, jobb, ha mindenki hazamegy. Ennyi történt. Illetve volt még egy epizód. Volt egy kiskutyánk, akit valaki, máig nem tudni, hogy ki, agyonlőtt. Állítólag azért, mert szegényke zsidó kutya volt.

– Magyarországot 1920-tól áthatotta valamiféle pontatlanul definiálható, hullámokban újra és újra felcsapó antiszemita miliő. Kezdettől bizonytalannak látszott, hogy a történet hova fut ki. Utólag könnyű az eseményeket egyenes vonalú ívként értelmezni. A túlélők nyilván feltették a kérdést: óvatos voltam-e? Logikus lett volna időben menekülni?

– Nehéz ma már rekonstruálni, miért nem ment el például az apám. Nyelveket beszélt, lett volna helye is. Volt egy ikertestvére, aki a harmincas évek elején kivándorolt; az ő posztját örökölte a lapnál. De a szüleim abban a hitben éltek, hogy Magyarország tulajdonképpen élhető hely.

Fotó: Bazánth Ivola

– A dolgok összecsúsznak, utólag nehezen követhetők. Lengyelországhoz képest Magyarország biztonságosnak látszott. És idővel a háború mindent elborított.

– A „végső megoldásról” nem vagy alig hallottunk. A Zsidó Tanácsnak voltak információi, de azokat nem osztotta meg. Azért sem tudok a kérdésre felelni, mert minden észrevétlenül, napról napra romlott. És azt is el kell mondani, hogy a mi pesti, szűk, maradék családunknak, ahonnan a férfiakat már elvitték, a végén szerencséje lett. A végjátékban már hamis papírjaink voltak, el tudtunk a csillagos házból menekülni, nem kerültünk a Duna-partra vagy a deportálásba. Amikor elkezdődött a Szálasi-uralom, anyám jó ösztönnel úgy döntött, innen elmegyünk. Egy csodálatos család adott menedéket Kőbányán, a Sibrik telepen. Ott senki sem volt zsidó, de a menekítőnk, Hajdu János esztergályos nyomdában dolgozott, okmányhamisítással is foglalkozott. Ő kérdezett egy közös ismerőst, hogy kinek milyen papír kellene. De nekünk nemcsak papírt csinált, hanem a szoba-konyhás lakásában a szobát átadta négyünknek, anyának és a gyerekeknek. Szerintem a telep lakói tudták, kik vagyunk. Velünk szemben lakott a Szilágyi Dezső téri csősz, aki már ismert bennünket a térről. Tőle az egész telep tudta, hogy zsidók vagyunk. De nem jelentett föl senki.

– Ami abban a légkörben „tett” volt. Korábbi nyilatkozatából tudjuk, hogy családjának volt asszimilálódó olyan ága, amely a hagyománytól sok mindenben elszakadt. A makói nagyapa, Kecskeméti Ármin azonban erősen tartotta a hagyományt. A pészahot nála ünnepelték. Ön miként élte meg ezt a kettősséget, a lebegést?

– Úgy, hogy nem éreztem semmiféle lebegést. Máig szilárd alapnak tartom, hogy magyarok is vagyunk, zsidók is vagyunk, ilyen és ilyen hagyományból származunk, és pont. Anyai ágon nagyszüleim nem rabbicsaládból jöttek, nagyapa kiskereskedő volt, fogott egy zsák lebbencset, vállára vette, és Berlinbe gyalogolt, hogy a műegyetemi végzettséget megszerezze, és hazatérve állami építész lett. Nagyanyám korán árvaságra jutott, a Lőw családban nevelkedett, de már nem tartott minden ősi szabályt, kivéve az ünnepeket, főleg a hanukát, mert az izgalmas gyermekünnep volt. Általában a pészahot töltöttük a rabbi nagyapánál, Makón. Az iskola is megkövetelte volna a templomjárást, de mi a heti istentiszteletet elblicceltük. Nem is volt olyan fontos, és ezt a család is így gondolta. Mélyen zsidók voltak, anélkül hogy ebből rigorózus életvezetési követelményeket származtattak volna. De az sem ötlött fel senkiben, hogy ki lehetne térni vagy hátat lehetne fordítani.

– A családtörténet hatalmas folyam, ágai szétfutnak és összekapcsolódnak. E történetről keveset beszélt. Miért?

– Ha nem kérdeznek, nem beszélek róla. Ha kérdeznek, beszélek.

– Szemérmességből? Fegyelmezettségből?

– Ha valakit érdekel, mindent szívesen elmondok, de sem különösebben büszke, sem titkolózó nem vagyok. A közvélekedés ellenére a magyarok egy része szintén így gondolkodik. Férjemnek, aki tiszacsegei szegény családból származott, első beszélgetéseink egyikén elmondtam, ugye tudja, hogy zsidó vagyok, és a nagyapám rabbi volt. Nem a nagyapádat akarom feleségül venni, hanem téged, mondta ő. Habár létezik antiszemitizmus, és fel is lobban néha, ugyanakkor tömegek vannak, akik e tekintetben színvakok.

– Térjünk vissza a veszélytudat kérdésére. Lehet, hogy a Tóra népe, az egyszerű, szegény zsidó jobban tudatában volt a vésznek, mint az urbánusréteg, amely racionalizálni próbálta a történéseket?

– Egyrészt a szegény, vallásos tömeg éppúgy áldozatul esett, mint az urbánus, tanult réteg. Csak a leggazdagabbak tudták megváltani magukat, és ők nagyon kevesen voltak. Nehezen tudom utólag megítélni, de a lényeg a növekvő félelem volt. A változás hullámokban jött. Előbb a lakást veszítetted el, aztán az élet más kellékeit. A holmidat, a könyveidet, a munkádat, a szabad kijárást. A csillag külön tétel. Csillagot kellett hordani, és ezt egyre rigorózusabban ellenőrizték. Amíg tudtuk, elkerültük. Amikor az ostrom végén kibontottuk a bőröndöket, kiderült, csak a ruhák felére varrtuk fel a csillagot.

– De közben eltűnik apa. Ami a legnagyobb veszteség.

– Apám sorsa máig ismeretlen. Nehéz ebbe belenyugodni, tulajdonképpen máig nem lehet. Makói nagyszüleimről sejtjük, hogy Auschwitzig elértek, ott haltak meg. Apámat a baloldalinak vagy liberálisnak tartott értelmiségiekkel együtt Csepelre deportálták. Láttunk is egy fotót, amelyen a táborkerítésnél csoportban állnak a kopaszra nyírt, megalázott és reménytelen emberek, írók, újságírók. A deportálásról addig úgy gondoltuk, az már végső stáció, ennél tovább nincs. Még a vagonban sem hitték az emberek, hogy mi a végállomás. De hibáztathatunk-e bárkit, mondhatjuk-e naivnak, ha kétszáz évvel a felvilágosodás után úgy gondoljuk, ilyen rövid idő alatt ilyen iszonyú hatékonysággal tömegeket nem lehet elpusztítani? Ha a statisztikai becsléseket nézzük, számos népgyilkosságot ismerünk, de Dél-, majd Észak-Amerika őslakosoktól való „megtisztításához” történelmi léptékű idő, száz-százötven év is kellett. Ki gondolta, hogy hatmillió embert három év alatt ipari szintű technikai tökéllyel, nyom nélkül el lehet pusztítani? Ezért nem tudom rekonstruálni, milyen hullámokban tört ránk a félelem.

– Ki lehet-e lépni a rettegésből?

– Amikor apámat behívták, szorongással telt hetek következtek. Utána már nem is szorongtunk, mert menni kellett, előbb a csillagos házba, majd tovább, és mi mentünk. Nem a félelem volt a domináns, hanem a menekülés megszervezése. És a tudat, hogy ennek egyszer vége lesz.

– Ez a pár hónap a nők nagy próbája volt?

– Anyámnak biztosan ez volt élete nagy teljesítménye. Három gyerekkel, idős családtaggal, számkivetetten futottunk.

– Mikor jön el a pillanat, amikor az ember azt mondja, elég, ezt a dolgot, ezt a gyászt el kell engedni? Apa eltűnt, mi tovább élünk.

– Nincs erre szabály. Azt, hogy anyám nyolcvankét évesen meghalt, és ott állhattam az ágya mellett, el lehetett fogadni. Hogy az apámat, embertelen és felderíthetetlen körülmények között negyvenkét évesen megölték, az életünkből kivették, nem tudom feldolgozni. Nincs is olyan nap, amikor erre nem gondolok.

– Furcsa, ha a háború és a nagy túlélés után lesz az emberből lázadó kamasz. Ahogy a rokonai mondták, Zsuzsa „elvadult”. Milyen volt Zsuzsa, amikor vad volt?

– A háború, majd a Vöröskereszt segítő akciója, a franciaországi gyerekotthonbeli tartózkodás, a francia gimnázium és a légkör sokat változtatott. Anyám 1948 elején úgy gondolta, hogy stabilizálódtak a viszonyok, lényegében demokrácia van, és hazahozatott minket. Franciaországban erősen baloldali közegben éltem. Az ellenállásban vitt szerepe miatt a kommunista párt tekintélye nagy volt. Én inkább szociáldemokrata nézeteket hoztam magammal, ami itthon kissé mássá tett. Tényszerűen annyit mondhatok, hogy találkoztam máig legjobb barátnőmmel, aki már kommunista volt. Hagytam magam rábeszélni, akkor voltam tizenhét éves, hogy a kommunista pártba lépjek be. Ez viszont a kommunista ideológia szerint azt jelentette, hogy tagadd meg a családodat, a „burzsoá gyökereket”. Ez volt az elvadulás, amiből jó egy év kellett, hogy magamhoz térjek. A család inkább sajnált, aztán valahogy normalizálódtak a viszonyok.

– A lázadás korszaka után áttért a polgári életvezetésre?

– Kis bökkenőkkel, kerülőkkel. A régi család nem működött már családként, apám meghalt, anyám dolgozott, a lakásunk bizonytalan volt, a testvérek szétszóródtak, nekem is pénzt kellett keresnem.

– Az önök régi, háború előtti családi estjein (kávéháznak is mondták) fel-felbukkantak olyan, ma már mitikus arcok, mint Szerb Antal, Vágó Márta – József Attila szerelme –, Sárközi György, Halász Gábor. Külön-külön ismerjük őket, de már nem érzékeljük, hogy ez voltaképpen egy nemzedék volt.

– Több ilyen társaság, kör, lelki szövetség létezett. Többnyire spontán jöttek össze. Vágó Márta kötődése József Attilához szerelem volt, az egyetemi években keletkezett. Anyámék biztatták Mártát, az apja, Vágó Jóska bácsi tiltakozott. Apám József Attilával egy iskolába járt, Makóról ismerték már egymást. József Attila járt is nálunk, bár nem tartozott a kávéházhoz. Vágó Márta temetésén csak ketten voltunk, anyám és én. Hát ennyien maradtunk.

Fotó: Bazánth Ivola

– Magát a nemzedéket vagy e kört a holokauszt és a világháború szórta szét?

– Egyértelműen. A negyvenes évekig szombatonként jöttünk össze. Rendszeres szereplő volt Halász Gábor, Szerb Antal, egy Janovics Jenő nevű színdarabszerző, Baracs János, néhány zenész, és ott voltak a feleségek és barátnők. A legszorosabb barátok Hessleinék voltak, akik menekülésünk idején életmentő papírokat csináltattak. Szombaton tizenöt-húsz ember beszélgetett, nyüzsgött, élt. Apám először összefoglalót tartott a heti híranyagról, főleg arról, ami nem jelenhetett meg. Szervezett közösség nem volt, barátok voltak, akik időnként együtt vacsoráztak.

– A hetvenötödik évforduló kapcsán felhangzik újra a régi nóta: mindenről a nácik tehetnek. Míg a saját életét élhette, Magyarország maga volt a paradicsom.

–  Hááát… Magyarország nem nevezetes arról, hogy szembenézne önmagával. Kényelmes mindent a németek nyakába varrni és Horthyt fölmenteni. Nem, Horthy nem volt ártatlan. Romsics Ignác is egyértelművé teszi Horthy felelősségét a fehérterrorban és abban, hogy az elcsatolt területek visszacsatolása a németekhez és az olaszokhoz köthető. Ha nem lép be a háborúba, később a területi igényeinket jobban figyelembe vehették volna. A megszállás Horthyt váratlanul érte. De le is lehet egy hivatalról mondani. A legutolsó méltó alkalom erre március 19. volt. Ehelyett kormányzóként asszisztált négyszázezer vidéki zsidó elpusztításához, és a kiugrási kísérlettel szinte „bevárta” Szálasit.

– Németország mai sikereiben a legközvetlenebb szerepe van a tudatos méregtelenítésnek.

– Magyarországon ez elmaradt. Pár embert elítéltek, a maradék aktív nyilasokat gond nélkül felvették az állampártba. A szembenézésnek nem 2010-ben vagy 2019-ben kellett volna megtörténnie. Legkésőbb 1990-ben, de inkább már a nyolcvanas években. Erre kísérlet sem történt. A 2010-es rendszer annyiban változott, hogy a bűnöket kívánják erénnyé stilizálni.

– Ennek alkotmányjogi deklarációja a NER híres preambuluma?

– Az az öncsalás törvénybe foglalása.

– Mi történt Makón 2010-ben, nagyapja, Kecskeméti Ármin rabbi emléktáblájának újraavatásán?

– Kecskeméti Ármin a város és a helyi neológ közösség főrabbija volt. Makó nem volt antiszemita város. A nagyapám, a református tiszteletes és a katolikus pap rendszeresen összejárt, és munkamegosztással három külön óra helyett egyenként tartottak ökomenikus vallásoktatást. A rabbi tekintélynek számított. Ezért az emléktábla avatásán sok helyi polgár jelen volt. A dolgok nagyjából rendben mentek, amíg néhány újnáci gyerek 2009-ben a táblát össze nem törte. Az új emléktábla avatására jöttek le velem jó barátok. Amikor bent ültünk a vendéglőben, feltűntek néhányan az utcán, Izrael- és zsidóellenes transzparenseket mutogatva. Én kimentem Závada Paliékkal, és azt mondtam: hagyják azonnal abba, amit csinálnak, szomorú és megszégyenítő. A gyerekek meg hazamentek.

– Életrajzi könyvében sok ismerősről, családtagról említi: ez Kanadában él, az Franciaországban. A szétszóratás megvalósult. Mi a megmaradás célravezető útja? A maradás vagy az elvándorlás?

– Nem hiszem, hogy ez egyszerű döntés lenne. Sok olyan ok van, amellyel a kivándorlást vonzóvá vagy éppen elkerülhetetlenné teszik. És sok a megtartó erő is. Én, jól vagy rosszul, úgy gondolom, a hazát nem választja az ember, hanem kapja. Én ide tartozom, főleg a családom és a költészet miatt. Csináljanak, amit akarnak, én már magyarul álmodom.