Feléből mennyit enged?

Vásárra vittem a bőrömet. Pontosabban vásárba. Még pontosabban a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új kiállítására, amely a magyar vásár- és piactörténetbe enged bepillantást. Van ott minden, mint a vásárban: szófejtéstan (vásárnap – vasárnap és ennek következményei), vásárfajták (időszakok és áruk mentén szeletelve), piactörténet (benne egy budapesti vásárcsarnok-történet is), a vásári szokások és hagyományok áttekintése (részlet egy vásári vándoráruló vándorverséből: „Erre-erre ifiasszony, más boltosra ne hallgasson! Az én nevem Olcsó János, kinek híre általános. Van itt minden, ami kék, babos kendő, hupikék! S milyen olcsó, hallja csak, csak egy pengő, csak, csak, csak!” Nem mondom, a végére esik a lendülete, de azért egészen figyelemreméltó kis dalocska ez, képzeljék el egy halom mézeskalács, csizma vagy zsákbamacska között).

Informativitásban tehát nincs hiány a kiállításon, Jolsvai kolléga (akivel ezúttal együtt tekintettük meg a tárlatot) boldogan rakosgatta a krumplikat és a hagymákat a piaci mérlegre, és tátott szájjal nézte a Ludas Matyi vásári jelenetét, és mindennel nagyon meg volt elégedve (az az igazság, hogy a helyiek fölismerték mint híres embert, azért nem bírt magával), én azonban szívesen vettem volna még egy kis interaktivitást (lepényevés, zsákban futás), és a sok reprodukció helyén is örömmel láttam volna eredeti tárgyakat: tizenkilencedik-huszadik századi mesterek festményeit például a vásár témakörében.

De ne legyünk telhetetlenek: ha vásárfiára ily módon nem is tehetünk szert, vásárlányáról nem is beszélve, a kiállítást így is kár lenne kihagyni.