Ezen a filmen nem gazdagodnak meg a jegyüzérek
Nem fogják jegyüzérek árulni rá a belépőket (hajdanán ilyen eset is volt!), nem kell tumultuózus jelenetekre számítani azoknak a moziknak az előcsarnokában, ahol épp vetítik. Sótlan film. Mindazt mellőzi, amire a közönség bukik. Nincs benne szerelem, nincs bunyó, pisztolypárbaj, konfliktus, vita, frappánsan feleselő felek, nincs kemény öklű marhapásztor, de még egy nyamvadt parazita Alien, azaz Idegen sincs, aki miatt kiverhetné a homlokunkat a víz. Sehol egy kísértet, sehol egy szellemirtó.
Mi van? Középszerűség van. Eseménytelenség. Személytelen mozdulatlanság. Egy középkorú körorvos vidéken, áldozatkész, monoton napi rutinnal, átlagos pacientúrával, idős betegekkel, akik bíznak benne. Akik benne bíznak. Ezért fogadják idegenkedve a daganatos betegségben szenvedő doktor mellé kommendált segítséget, a városból érkező, kezdő orvosnőt. És nemcsak ők gyanakodnak, a betegek, de Werner úr is, aki úgy belegörcsölt már magányába, szerepfelfogásába, önfeláldozó alárendeltségébe, hogy képtelen megbarátkozni a mentesítő, helyettesítésére érkezettel. Lehetne ebből éppenséggel nagy dráma is, ütközet, vagy legalább olyan feszültség, mint amikor két expresszvonat elszáguld csattogva egymás mellett az éjszakában. De nincs ilyen. Diszkréció van. Takarás. A szereplők szemérmesen őrzik titkukat, ha van nekik egyáltalán efféle.
Nincs jele drámának, tragédiának, jellemfejlődésnek. A vidéki erkölcsök is megjavultak az idők során: manapság a nyughatatlan Madame Bovaryt már kinéznék maguk közül a kisvárosiak. Oda a romantika is, hiába próbálja a film magát „romantikusnak” nevezni. Élünk és meghalunk – ez a racionális mérlege orvosnak/betegnek, és ez a filmnek is. Kevés. Több szenvedélyt a vászonra! Még élünk.
(Rendezte: Thomas Lilti.)
