Ez fesztivál

A német színházi találkozó az egész évben működő szervezet és esemény, a Berliner Festspiele része, akárcsak a zenei, irodalmi, dzsessz- vagy filmfesztiválok és még sok minden. A Berliner Festspiele egyébként 1951 óta létezik – a hosszú táv, a múlt, a hagyomány minden rutinjával és kényelmével; leginkább azzal, hogy nem akarja minden kormányzat a maga arcára szabni. Viszont támogatja.

A Theatertreffen „belföldi” színházi előadások fesztiválja – amennyiben a német nyelvterület (tehát Németországon kívül Ausztria és Svájc) legjobbjai vesznek részt rajta. Szám szerint tíz produkció: az a tíz, amelyet a héttagú, kritikusokból álló zsűri kiválaszt. Igen, csupa kritikus, hiszen ez az ő hétköznapi munkájuk, egyrészt értenek hozzá, másrészt bírják a strapát. Ők heten az elmúlt évben 394 produkció 741 előadását látták (egy-egy produkciót többen is, a berlini mustrára kerülőket pedig mindannyian) 59 városban.

Őket, a válogatókat a Theatertreffen igazgatója választja ki számos szempont alapján, amelyek közt politikai egyáltalán nincsen. (Gyakorló kritikusnak kell lennie, nyomtatott lapnál, online orgánumnál, legyen a csapatban férfi is, nő is, fiatal is, idősebb is, mindenki három évig, de a három év nem egyszerre jár le mind a hét embernél; ki van ez találva rendesen.)

A 2016-os Theatertreffen tíz előadása 2015 februárja és 2016 januárja közt született. Mint Wolfgang Huber-Lang kritikus, az egyik válogató (az osztrák APA hírügynökség kulturális rovatának vezetője) beszámolójában írja, drámai év volt: a vonaton rendre menekültekkel utaztak együtt, az állomásokon rögtönzött éjjeli menedékhelyeket láttak, akárcsak egy-egy színház előtt, ahol a színháziak viselték gondját az otthontalanoknak, olykor egy-egy sebtében kiürített öltözőben helyezve el őket. Színházról színházra járva követték útját a politikának és a mentalitásnak, amely a befogadó ország nyitottságától a menekülttáborokban történt gyújtogatásig feszült. A bőrükön és a színházak színpadán érezték és látták a változást: a helyzet, a világ ugyanis nem torpant meg a kapuban. Nem véletlen, hanem, mondhatni, természetes, hogy a beválogatott produkciók jó része erről szól. Miképpen a találkozó fókusztémája is ez: „Célállomás: Németország; befogadó ország?”

A válogató testület „shortlistjén” – a végső döntés előtt – tizenhét városból harmincnyolc előadás szerepelt; közülük került ki hét városból az a tíz, amelyet hosszas vita után hívtak meg Berlinbe. Mint ugyancsak Huber-Lang írja: a rengeteg, aktualitásban fogant produkció közül sokszor a társadalmi mondandó, sokszor az esztétikai megfogalmazás bizonyult elégtelennek vagy alkalmatlannak. A végeredményt nézve feltűnik, hogy kevés „igazi” dráma van köztük, és sok alkalmi szöveg, dokumentum vagy adaptáció kerül színre. Ez a jelenség már immanensen színházművészeti: ha körülnézünk más országokban, ugyanezt tapasztaljuk.

A helyzet – ez a címe a berlini Maxim Gorkij Színház produkciójának, és ezt az eufemisztikus kifejezést használják gyakorta a palesztinok és izraeliek konfliktusára a Közel-Keleten ők maguk is. Egy berlini – pontosabban neuköllni („ez egy palesztin falu”, mondja az egyik szereplő) – nyelviskolában kerülnek egy csoportba a szereplők: izraeli-palesztin, izraeli, palesztin, fekete palesztin, szír menekült gyűri a der-die-dast egy bizonyos Stefan nevű oktató vezetésével, akiről csak később derül ki, nemrég még Szergejnek hívták, és Kazahsztánból érkezett Berlinbe a szüleivel.

Egyszerre vicces és keserű előadás; Yael Ronen rendezése kaleidoszkópszerűen pörgeti színészeit a kiszámítható és a váratlan fordulatok közt. Az erősen dokumentarista alapozású szöveg – nyilván sok igazi élettörténetből, kivándorlásból és bevándorlásból összerakva – élményszerűvé válik a szereplők közti kapcsolatokban, és az élmény is megőrzi a fentebbi kettősséget: egyszerre lesújtó és fölemelő. Fölemelő, ahogy a palesztin akrobata könnyedén dobálja a szaltókat előttünk, és lesújtó, ahogy a „ki vagy te?” alapszintű kérdésre belegabalyodik a németbe, és arabul-angolul válaszol. Látjuk, hogy ebből aztán sosem lesz boldog élet, sikeres integráció, bármilyen lazák is a szaltók... És akkor kénytelenek vagyunk gyorsan átgondolni a ki- és bevándorlásról, menekülésről összetákolt „filozófiánkat”: ennyi összezavart identitást, lerombolt, újraépített és össze nem illő elemekből összeilleszteni próbált éntudatot látván elterpeszkedik a legelső nyelvlecke legelső kérdése: „Ki vagyok én?” A színpadon lépcsőszerűen mozgatható emelvényrendszer: hol fönt, hol lent ők is, mi is.

„Botlatókő Állami Színház” – ez a karlsruhei Badisches Staatstheater produkciója, Hans-Werner Kroesinger rendezése. A botlatókő a fasizmus áldozatainak egykori lakóhelye előtt a földre helyezett réztábla, amely az elhurcolt emberek nevét, születési idejét és megölésének helyét, dátumát örökíti meg. Berlinben sok helyen van ilyen, szépen rendben tartva, időnként kifényesítve. A karlsruhei botlatókő szimbolikus: a színház a saját múltjával foglalkozik, előadásban állít botlatókövet a nemzetiszocializmus idején a színház alkalmazottjai ellen elkövetett bűnökre emlékeztetve.

Valaki – tán Annalena Schott dramaturg – bement az archívumba, és előkereste az egykori színészek, színházi dolgozók aktáit. Most pedig négy színész egy hatalmas asztalra pakolja a papírhalmokat, és látszólag ötletszerűen lapozgat bennük. Persze nem: a falakon vetítés, a történetek kialakulása átgondolt – valójában magát a kutatást rekonstruálják előttünk. És nemcsak az elüldözött, majd öngyilkosságba hajszolt művészeti igazgató portréja rajzolódik ki, hanem az a finom, akkurátus, lebilincselően precíz adminisztratív folyamat is, amely a zsidó művészek eltávolításához vezetett. Mindig csak egy pici lépés, a szabályok, elvárások követése. Aztán még egy. Alig észrevehető. Aztán a vég.

Visszafogott hangnem, profi szcenírozás, hibátlan ének – és együtt üljük körül a hatalmas asztalt, amelyen botlatókővé állnak össze a papírhegyek.

„Közepesen gazdag” – a Josef Bierbichler azonos című regényéből készült előadás a Münchner Kammerspieléből érkezett Berlinbe; Anna-Sophie Mahler zeneileg is igen dús, Brahms Német rekviemjét vezérszólamnak használó rendezése egy bajorországi kis faluban élő fogadóscsalád több évtizedét, a huszadik század bő első felét átfogó történet. A „közepes gazdagság”, a relatív jómód röghöz kötöttsége az egyik oldalon, a másikon pedig a második világháború után menekültté lett sziléziai „segédmunkás”, aki afféle mindenesként a családnál él és dolgozik. Bonyolult emberi viszonyok, máig – sőt a mai helyzetben még inkább – érvényes belső és külső konfliktusok finom rajza az előadás, eleven szcenikával, nagyszerű színészi alakításokkal.

És én, a mázlista, láttam a zseniális Martin Wuttkét is Ibsen John Gabriel Borkmanjának címszerepében, a bécsi Burgtheater Simon Stone rendezte pokolian jó előadásában.