Észak
Egy férfi elindul felfelé a hómezőkön, egyedül, bizonytalanságoktól és jó néhány korty tömény alkoholtól hajtva.
Pánikbeteg, depressziós, sikertelen. Magányos. Volt ugyan felesége, de elhagyta a barátja kedvéért. (Erre, fent, északon nem olyan dús a népsűrűség, hogy az ember lánya tobzódhasson az ajánlatokban.) Volt tehát egy barátja, de az inkább a feleséget választotta, megszöktette, és ezt meg is értjük, noha a nőből nem látunk egy íznyit sem.
Itt járunk a film elején.
Aztán – néhány heveny ütésváltás után – kiderül: hősünknek, a sikertelenségbe, a pálinkázásba, az alagút-katasztrófák nézésébe és a mélakórba beleridegedett, magányos és lelkibeteg Jomarnak van egy fia az exfeleségétől fenn, északon, ahova az új pár húzódott, Narvikon túl, s ahonnan most az új férj, exbarát sietve távozik éppen, délre. (Szűkszavú film, nem magyarázgat, arrafelé nem fecsegnek.)
Jomar háza a nagy depressziótól kigyullad, bávatag hősünk motoros szánján elindul észak felé. Bár maradhatna is, ha a tűz nem lenne afféle „isten ujja”, amely távozásra int, s a filmben később is hajt és űz.
Tűz és fagy, de minden romantika nélkül. Nyomott kedélyek, nyomott látóhatár, alacsonyan repülő sorsok. Akadnak találkozások, persze, hisz Norvégiában is laknak, de sem a hóvakságot kiápoló kistinédzser lánynak, sem gyanakvó nagymamájának, sem a fura fiatalembernek, sem a halálra szánt öregnek, a rideg sámánnak nincs köze Jomar idegenségéhez, pedig mind idegenek maguknak is. (Tudják: Észak-fok, titok, idegenség...) Átjárás nincs.
Keserű sorsok, keserves film. Nehéz mellette melegedni. (Főszerepben Anders Baasmo Christiansen, rendezte Rune Denstal Langlo.)
