Esti kérdés
Balogh István Péter művészetéről beszélünk, egy olyan művészéről, akinek évtizedek óta figyelem a munkásságát, akiről több ízben írtam, sőt, abban a megtiszteltetésben is volt már részem, hogy kiállítását megnyithattam, akinek tehát többé-kevésbé jól ismerem műveit, határozott (pozitív) véleményem van róluk, sőt, nemcsak nagyra tartom, hanem szívemhez közel állónak érzem őket. Egyszóval szeretem Balogh István Péter farostra álmodott hétköznapi varázslatait.
Még az is lehet, hogy félreértettem valamit.
Ez önmagában nem volna még hír, megesik nálam az ilyesmi gyakran, mostanában például sokszor érzem úgy magam, mintha egy-egy országos félreértés szenvedő alanya volnék, de itt most Balogh István Péter művészetéről beszélünk, egy olyan művészéről, akinek évtizedek óta figyelem a munkásságát, akiről több ízben írtam, sőt, abban a megtiszteltetésben is volt már részem (ez itt a dicsekvés helye), hogy kiállítását megnyithattam, akinek tehát többé-kevésbé jól ismerem műveit, határozott (pozitív) véleményem van róluk, sőt, nemcsak nagyra tartom, hanem szívemhez közel állónak érzem őket. Egyszóval szeretem Balogh István Péter farostra álmodott hétköznapi varázslatait.
Otthon vagyok már ebben a művészi világban.
Ám most, hogy végignézhettem az új tárlat húsz-egynéhány festményét a Hotel Mercure Budapest Museum Galériájában (gyűjtőknek: Trefort utca 2–4.), köztük néhány egészen újat is, elbizonytalanodtam. Nem a művészi kvalitást illetően, dehogy – első pillantásra látszik, hogy a művész alkotóereje teljében van, mindent tud már a környező világról, vágyairól és lehetőségeiről, saját tehetségéről és a huszonegyedik századi hazai festészet kérdőjeleiről –, hanem saját korábbi érték ítéleteimet illetően.
Korábban ugyanis elsősorban melankolikusnak láttam ezt a festői világot. Magányosnak, szomorúnak, befelé fordulónak. Arról szóltak nekem Balogh István Péter képei, hogy a dolgok nemigen állanak jól a világban, s hogy a végtelenbe vetett embernek nincs mibe kapaszkodnia. Menekül tehát: a maga teremtette kicsit szürreális, kicsit groteszk világba, a természetbe. Bölcsességre és toleranciára tanítottak ezek a képek, amelyben a művész feladata annyi lenne, hogy tudomásul vetesse velünk a tudomásulvehetetlent. Hogy gyógyírt nyújtson, enyhítse az enyhíthetetlent.
Nem volna ez kevés, ne gondolják. És hogy lehetett benne valami, arra vall, hogy a művész se tiltakozott ellene.
Most mégis azt mondom, lehet, hogy félreértettem valamit.
Ahogy sorra vettem a festményeket, mintha több lenne bennük a primer öröm...
