Mátyás Győző: „…és próbára teszed minden pillanatban.”

Az előadás vége felé elhangzik egy szellemes, pimaszul aktualizáló poén, amit csak mifelénk értenek. Díjazta is a közönség. A kortárs színpadon amúgy is erősödik ez a szövegkezelési mód, még klasszikusok esetében is: volt példa rá a Három nővérben is, az Örkényben (igaz, ott az egész fordítás új), a III. Richárdban, szintén a Radnótiban (metoo – ez kicsit fájt azért!), vagy a Vígszínház Hamletjében, amelyben igazi intertextuális bravúrként egy József Attila-vers rezonál erősen napjainkra.

Kicsit tartottam is attól, hogy a naprakészség bűvölete kárára lehet egy olyan műnek, amelyik kifejezetten felkínálkozik az aktualizáló felfogásnak. Hiszen Anders Thomas Jensen kultuszfilmjében, az Ádám almáiban vannak neonácik, kisebbségek, hitével küzdő pap, és főként van benne bevándorló (újmagyarul: migráns). Ám szerencsére a Szikszai Rémusz rendezte előadásban nyoma sincs a didaktikus kikacsintásnak, vagy a politikai célozgatásnak. Sőt. A Radnóti előadása attól lesz szuggesztív és nem egyszer megrendítő, hogy megőrzi személyes drámaként a szereplők élettel való küzdelmét, s így nyit távlatot az újabb szempontokat is érvényesítő értelmezés számára.

Anders Thomas Jensen filmjének s a Radnóti előadásának középpontjában is egyfajta abszurd, mégis szimbolikusan örök metafizikai küzdelem költői ábrázolása áll: Ivan, a lelkész viadala a transzcendenssel, a hittel, az Istennel. Ez a küzdelem aztán párbajjá alakul, amikor a parókián megjelenik Adam, a börtön utáni reintegrációra érkezett neonáci, aki némi unszolás után egykedvűen beleegyezik, hogy célt tűz maga elé. Azt választja, hogy süt egy almás pitét a kertbéli almafa terméséből. Ennek az erősen szimbolikus motívumnak is lesz jelentősége, de hamar kiderül: Adam igazi célja az lesz, hogy megtörje Ivan hitét. (Miközben Adamot is erős és torz hit vezérli. Újabb szimbólum, ahogy a kereszt helyére függeszti Hitler képét.)

Sokáig nem derül ki, hogy Ivan tántoríthatatlan hite önbecsapás, vagy valamiféle vakhit. Ivan úgy tartja − bizonyos értelemben az Ádám almái egyfajta Jób-történet parafrázis −, hogy az összes bajt az ördög hozza rájuk, így teszi próbára őket az Isten. A lényeg azonban az, hogy Ivan gyakorlatilag nem akar tudomást venni a körülötte lévő valóságról, egyfajta fantáziavilágot teremt magának.

A post truth, post facts korában a műnek ez a rétege olyan jelentéssel telítődik, ami keletkezése idején nem volt hangsúlyos. Ma ugyanis nem csak konszenzuális valóságértelmezés nem létezik, de közös valóságtapasztalat sem. Ma a legkülönfélébb társadalmi, vallási közösségek, (szub)kultúrák a saját valóságukat tekintik kizárólagosnak, miközben a Másikat azzal vádolják, hogy alternatív világot teremtve a maga perceptuális buborékában él, és fogalma sincs a tényleges valóságról.  Mindez egészen más hangsúlyt ad annak a küzdelemnek, hogy Ivan képes-e megtartani a hitét és így képzelt világa integritását, vagy Adam erőszakkal rákényszeríti, hogy szembenézzen a valósággal. Ami Ivan számára felér a poklok kínjaival, mert egész élete nem más, mint traumák sora. (Ezért, hogy realitás és képzelet mágikus kölcsönviszonyának bravúrosan poétikus ábrázolása a béna Christopher tánca.)

Ez morbiditásig paradox helyzet, hiszen itt a „gonosz” neonáci akarja a normalitás jegyében megtéríteni a tiszteletest, aki hisz az emberi jóságban, és tényleg a tartsd oda a másik orcádat elve szerint él. (Ezt az elvet aztán Adam kíméletlenül és mintegy demonstratív célból „le is veri” a tiszteletesen. Ezért a szokatlanul sok brutalitás a színpadon.)

Adam végül ráébreszti Ivant arra, hogy Isten nincs vele. Mindennek nagyszerű ellenpontja, hogy a kizárólag a tényekben, tudományos eredményekben bízó orvosnak viszont a csoda bekövetkeztét kell megélnie: az átlőtt fejű Ivan nem csak túléli ezt a traumát, de megszabadul a ráktól is.

De mit is ér Adam győzelme? Miért lesz jobb bárkinek, ha Ivan megfosztatik a hitétől, s így attól is, hogy a folyamatos önbecsapás segítségével létezni tudjon? És legyen értelme az életének? Hiszen ő éppen így, már-már félkegyelmű módjára hívő emberként (kései Dosztojevszkij-hős?) lehet gyámolítója a kisközösségnek, a többi lecsúszott, kisiklott életű figurának.  Akik nem részesülnek megváltásban, de a töretlen hitű Ivan legalább támaszuk lehet ideig-óráig.

Mit nyer Adam, ha mindezt lerombolja, és képzelt világából visszarántja Ivant a lét elviselhetetlenségébe? Valahol itt lehet a nyitja annak, hogy Adam, a „gonosz” elbizonytalanodik, és talán eljut a megértés kapujába.

Az előadás attól válik különlegessé, hogy a drámát mindvégig ellenpontozza a már-már fekete humorba hajló irónia, ahogy a különcökből álló társaság bűnökkel, hazugságokkal, abszurditással teli életét megeleveníti a rendezés. Egyszerre van jelen a műben a profán és a magasztos, a vulgáris és az éteri, anélkül, hogy elbillenne a mű egyensúlya.

Ezért érzem odaillőnek és hatásosnak a mű szubzárlatát, ahogy a Baltazár Színház társulatának tagjai – a remény sebzett angyalaiként − az Örömódát éneklik a színpadon. Felemelő és megrendítő élmény.

Színház mi többet érhet el ennél?