Erika néni a Mindenkiből – Szamosi Zsófia filmről, sikerről, Oscarról

Ebben az évben történt Szamosi Zsófiával: Filmkritikusok díja, A martfűi rém kasszasikere, a Titkaink ovációs fogadtatása New Yorkban és persze a Mindenkinek Oscar-díja. És még csak február van.

2017. február 28., 06:41

Szerző:

– Eddig nem lehet panasza 2017-re.

– Eszméletlen jól indult az év, most ki sem látszom az elfoglaltságokból, igazán magas kezdés volt, ráadásul készülök egy új filmre is, márciusban kezdődik a forgatás. De biztos vagyok benne, hogy idővel belassul majd minden.

– Nyilván jön majd új főszerep… És valószínűleg ez már mindig így lesz.

– Igen, főszerep, de egyáltalán nem valószínű, hogy mindig így lesz, mert úgy látom: a dolgoknak nem okvet­lenül vannak következményeik. Volt már több olyan munkám, ami után nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, de valahogy mégsem csörgött a telefonom, hogy „csak te kellesz, csak rád várunk”.

– Hosszú a reakcióidő vagy ülepednie kell a sikernek?

– Ha filmről van szó, kell egy film. Ha van film, kell egy szerep. Ha van szerep, és egyáltalán szóba kerülök, el kell hogy hívjanak a castingra. Ha hívnak, olyan passzban kell lennem, hogy érdekelje őket a személyem. És nem elég, ha érdekesnek találnak, akkor az enyém, ha engem is választanak. Jó sok ha, ahhoz képest, hogy relatíve kevés film készül. De néha előfordul egészen szerencsés konstelláció is – éppen a martfűi történetben esett meg –, amikor nem azt a szerepet kaptam meg, amire behívtak, az Balsai Mónikáé lett, hanem a rendező azt mondta, nézzünk meg egy másik karaktert, mert az jó lehet. És jó is lett.

Fotó: Bazánth Ivola

– A Mindenki közutált Erika nénijét is castingon nyerte el Deák Kristóf filmjében, végre kijutott egy igazán negatív szerep.

– Inkább izgalmas szerep jutott ki, és egyáltalán nem gondolom róla, hogy ő lenne a főgonosz. Ő is csak egy ember, aki a saját módján próbál sikeres lenni, sőt a saját módszerével próbálja si­keressé tenni a kórusban szereplő gyerekeket. Csak éppen az nem biztos, hogy a legempatikusabb vagy a legetikusabb módját választotta a siker elérésének. De sok ismerősöm mondta vagy írta visszajelzésképpen, hogy szuper voltál, annyira gonosz, hogy ihaj – és bár akkor nem kezdtem el kötözködni velük, de ez nagyon leegyszerűsített jellemzés erről a nőről. Ezért is volt nagyon jó játszani, mert nekem az ő gondolatmenetét kellett igazzá, érvényessé tennem.

– Kis csalással győzni próbáló asszony karaktere, a szokásos visszafogottsággal, naturális stílusban, ami eléggé jellemző a játékára.

– Érdekes, hogy ezt mondja, mert abban a filmben, amire most készülök, és el is kezdtünk próbálni az elmúlt hetekben, épp az a cél, hogy még a naturálisnál is naturálisabb legyen. Érzem is, hogy néha sok vagyok, és néha rám is szól a rendező, hogy vegyek vissza – nem kell semmit „megmutatni”, mert az azonnal modoros lesz. Végül is a filmszínészetnek tényleg az lenne a lényege, hogy az ember semmit ne csináljon, hanem valahogy anélkül közvetítsen. Ebből a szempontból iszonyatosan nehéz volt a Mindenki, mert a gyerekszereplők, ha jók és és jól kiválasztottak – és ezek a lányok nagyon jók voltak –, akkor iszonyatosan természetesek. Nincs rajtuk se manír, se modor, se rutin.

– Oscar-gála, márciusban újabb forgatás, de ősztől szabadúszás kezdődik, hiszen megvált a Pintér Béla Társulattól. Az a hír járja önről, hogy olyan továbbállós típus, annak idején a Vígszínházat hagyta ott Pintér Béláékért, pedig akkor még nemigen volt divatban, ami ma már mindennapos, hogy a színészek oda-vissza járkálnak a kőszínházi tagság és az alternatív produkciók között.

– Az a döntés is szakmai váltás volt: nem éreztem, hogy a Vígszínházban a helyemen lennék, hiszen nem is igen tudtak velem mit kezdeni, és én sem velük. Még bőven társulati tag voltam, amikor az első Pintér Bélá-s felkérésem, Az anyám orra olyan jól sikerült, hogy azt gondoltam, náluk jobb dolgom lesz.

– És ez így is lett tíz évig. Gondolom, most is kellett egy jó nagy levegő ahhoz, hogy búcsút vegyen a mára már kultikonná vált társulattól.

– Ez egy hosszú és lassú folyamat végkifejlete. A Pintér Béla Társulat igazi szerzői színház, ugyanaz az ember írja, rendezi, játssza a darabokat, és eljön az idő, amikor az ember elkezd arra vágyni, hogy más alkotókkal, rendezőkkel is találkozzon. Szerintem oda-vissza szükségünk van változásra, és ennek megfelelően a társulat is változik. Ez a döntés érett már egy ideje, neki ugyanúgy szüksége van új emberekre, akik őt inspirálják, és nekem is vannak más irányú vágyaim.

– Azért ez az Oscar-díj (a beszélgetéskor még csak jelölés) nyilván új fejezetet nyit az életében: más a renomé, más a gázsi, más a kredit egy nomináció után…

– Ebben egyáltalán nem hiszek. Magyar­­országon élek és dolgozom, nem gondolom, hogy ebből itthon nekem túl nagy profitom származna. A rendezőnek, Deák Kristófnak tényleg mérföldkő, neki nyilván vannak további tervei, de azok aligha rólam szólnak.

– Mit gondolt, mikor először látta a Mindenkit?

– Ugyanazt, amit mindig, ha először nézem meg magam egy filmen. Ideges lettem, az jutott eszembe, hogy lehettem ennyire béna, hogy jutott eszembe így mondani ezt a szöveget – szóval szokás szerint csak a baj. Ha másodszor nézem ugyanazt a filmet, már jobb, mert tudom előre, hogy minden rossz lesz, és fel vagyok készülve. De még a Mindenki előtt elmesélném, hogy A martfűi rémmel szimultán forgattam egy másik filmet is, egy végzős rendező diplomafilmjét. Tíz napig tartott a forgatás, én voltam a főszereplő, ugyanazzal a vörösre festett hajjal, frizurával dolgoztam mindkét filmben, és alig akartam elhinni, amikor megnéztem a produkciókat. Ugyanis annyira más karaktert játszottam és annyira másként akartak engem láttatni, hogy olyan volt, mintha két különböző életkorban lennék. A martfűiben fantasztikus sminkjeim voltak, eszméletlen szépen világítottak, a másikban pedig egy szakadt, lepukkant némber voltam. Nyilván megcsúnyulni kevésbé szeret az ember. A Mindenkinél úgy fényképeztek, hogy minden kis szarkaláb ároknak látszott a szemem körül, meg is állapítottam magamban, úristen, hogy megöregedtem… De nem számít, mert tök jó lett a film, azt éreztem, hogy mindent kihozott belőle a stáb, szépen magyarul mondva: ez meg lett csinálva.

– Látta a másik négy Oscar-jelölt filmet is?

– Kettőt láttam közülük, az egyik nem igazán tetszett (mondjuk nem is nekem kell hogy tessen, és elfogulatlanságról sem beszélhetek), a másik, gyakorlatilag egy táncfilm, egy különleges ötlet alapján készült, a másik kettőről alig van információm.

– Pénteken utazott, szombaton már nagyszabású, szintén vörös szőnyeges, szintén nagyestélyis esemény várta az alkotókat. Vasárnap pedig maga a gála. Ki dönti el, hogy mit viselnek majd ezeken a show-műsorokon? Hiszen még hetekig ez lesz a téma – függetlenül a díjaktól.

– Divattervezők felajánlásaiból rakjuk össze a ruhatárat, nyilván ez mindenkinek jó: nekik promóciós érték, nekünk meg nem kell egy vagyont költeni „egyszeri használatra”. Mivel egy csapat vagyunk, mindannyiunk ruhája rímel majd a másikéra, nyilván nem lesz csíkos-kockás háború belőle. Nekem volt vétójogom, nem választhattam ki, mit szeretnék, de mondhattam nemet. Amúgy persze csak kölcsönbe kapjuk a kollekciókat, vissza kell adnunk, és vigyáznunk is kell rá, úgyhogy már most rettegek, nehogy leegyem vagy leigyam.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.