Eljött az idő

Hogy együtt leszünk-e 2014 tavaszán, még nem tudható. Csupán az biztos, hogy a választási győzelemhez először magunkat kell legyőzni: a gyanakvásainkat, a konokságunkat, a kompromisszumképtelenségünket, az idegenkedéseinket azoktól, akikkel vitáink, összetűzéseink voltak valaha, és sejthetően lesznek a jövőben is.

Eljött az idő, hogy megértsük végre: különbözőségeinket, karaktervonásainkat megtartva meg kell tanulnunk tolerálni a más nézeten lévő, más párthoz vagy civil szerveződéshez vonzódó vagy éppen mindegyikből kiábránduló másik ember igazságát. Nem azért, mert a politikai középmezőben olyan új mozgástér nyílik, amelyben az „ő igazsága” és a „mi igazságunk” összeér. Azért, mert együttműködésünk hiányában marad a konzervatívnak hazudott képmutató, erőszakos hatalom, amely a jelenleginél is rémesebb rezsim felé tart. Ha minden így megy tovább, hamarosan egyszerre két sötét történelmi korszakra fog emlékeztetni. Létrehozza saját, közpénzekből is megalapozott burzsoáziáját, nagybirtokossá teszi közeli barátait és vidéki hűbéreseit, a pénztőke hasznát visszaforgatja állandóan nyomuló politikai rendszerébe, és elkezd úgy viselkedni, mintha az egyház világi főgondnoka lenne. Egyfelől. Másfelől pártközpontosítja a teljes közigazgatási masinériát, államosítja az iskolákat, azt érzékelteti, hogy mindenki ellenük van, aki nincs velük, és a politikai bosszú – mint valamikor a munkásököl – „oda sújt, ahova köll”. Jobbról, balról egyaránt vesz mintát, összegyúrja, formázza tetszése szerint. Nevezhetjük akár úgy is: nemzeti bolsevizmus.

Ha nem akarjuk, hogy a békemenetből békeharc, a szabadságharcból osztályharc legyen, ha nem akarjuk, hogy egy kurucos dac vagy egy népboldogító téveszme gyarmataként tekintsen ránk Európa és a nyugati világ, akkor először nem tőlük, hanem saját előítéleteinktől, averzióinktól kell megszabadulnunk, sérelmeink emlegetésétől, attól, hogy különállásunkat szokás szerint agyonmagyarázzuk.

Van másfél év az összefogásra.

Bárki bármit mond: nincs más esély.