Életrevalók

Annak idején elszalasztottam, bár dicsérték sokan, aztán felfedezvén, hogy jó néhány moziban ma is adják (noha rég volt a premier), besoroltam a pénztár elé. Nem bántam meg. S meglepett: annyi hónappal a premier után a nézőtér majdnem csurig volt. Biztató, mondanám, mert – lám – a jó film megtalálja és meg is tartja a közönségét.

Mitől jó? Hát attól, hogy benne két olyan világ trafikál egymással, amelyeket betonfalak és árkok választanak el egymástól: egy kifinomult kultúrájú, magatehetetlen dúsgazdag fehér férfi és egy természetesen műveletlen, mozgékony, aktív és csóró fekete, aki csak alibiből jelentkezik a „gondozót keresünk” hirdetésre. Neki csak egy aláírásra volna szüksége a segélyhez. Nem való ő ápolónak, nörsznek, kedvesnővérnek. Ahhoz igen darabos, mélyről jött. És nagyon is férfi, aki gyakorlatiasan intézi a dolgokat, akár verekedésről van szó, akár autóvezetésről.

Aztán megtörténik a csoda. Persze apránként. A két világ között a természetes feszültségek tragikus vagy komikus módon sülnek ki, s minden menekülési kísérlet, dacreakció közelebb hozza egymáshoz az olyannyira különböző szereplőket. Csiszolódnak. Mértékkel persze, mert egy hendikepes arisztokrata és egy afrikai szegény fekete bármilyenfajta összetartozása azért még a türelmes, sokat látott Párizsban sem magától értetődő. S ha a (bármelyiküknek kijáró) részvét kezdené vezetni a rendezőt, elvizenyősödne a történet. De ezt nem engedi az olykor szinte tapintatlanul durva értetlenség, a kulturális szakadék humora. És az egymásrautaltságon túlmutató elfogadás, bontakozó barátság.

A hirdetésre jelentkezők válogató montázsát, a klasszikus zene reklámfelhasználásának komikumát, a nonfiguratív festmények kultúráját és blöffjét a legínyencebb mozizó is élvezheti. Ajánlom.

(Írta és rendezte: Eric Toledano és Olivier Nakache. Játssza: François Cluzet és Omar Sy.)