Életírások – Katona Klári: A maga helyén mindenki képes változtatásra
– Közelség címmel jelent meg tavaly év végén a legújabb könyve, amelyben letisztultan, segítő szándékkal vezeti végig fontos mondatokon, élethelyzeteken az olvasókat. Kötelező olvasmánnyá kellene tenni.
– Volt olyan előolvasóm, aki ugyanezt mondta.
– Előolvasó?
– Arra gondoltam, mielőtt elviszem a kéziratot egy kiadóhoz, néhány fejezetét odaadom előolvasóknak. Ahhoz, hogy a saját szubjektív zónámból kiemelve tudjam képviselni a könyvem, tudnom kellett, hogy miként érinti azokat, akiknek szól. Férfiak, nők, 37–52 évesek kapták meg. Többségükben férfiak, mert szerintem őket csak kevesek szólítják meg érdemben. Azt hiszem, ezért és megannyi, tőlük elvárt teljesítés miatt is sok a bennünk rekedt beszélgetés.
– Igazolta a feltételezést a visszajelzésük?
– Gazdagon kifejezett érzelmekkel és gondolatokkal tiszteltek meg válaszaikban.
– Mit kérdezett?
– Mindenkitől ugyanazt: milyen hatások érték olvasás közben, és kit ajándékoznának meg vele? Kiderült, a legtöbben a saját koruknál lényegesen fiatalabbaknak adnák, hogy egy időben érkező megértés segíthesse őket útjaikon, hogy ne kelljen átbukdácsolniuk azon, amin nem szükséges. A tőlük kapott gondolatok gyűjteményével együtt vittem el a kéziratot a kiadókhoz, és végül a negyedik, az Édesvíz vállalta fel a gondozását pont úgy, pont olyan színvonalon és olyan hozzáállással, amilyenre vágytam.
– Teljesíthetetlen volt a kiadók részéről, amit elvárt tőlük?
– Semmi sem teljesíthetetlen, ha a létrehozás és nem a kifizetődés mértéke az elsődleges szempont. Az esztétikum költséges, emiatt manapság nem feltétlenül alapvetés. De ez csak egy összetevő, akár még érthető is. Az a gyakorlat viszont, ahogyan a legtöbb helyen a kéziratokkal foglalkoznak, megdöbbentett. Elvárássá, gyakorlattá lett például az írásművek szerkesztésre való átadása. Sokféle cenzúrával találkoztam már életem során – írók, újságírók öncenzúráját is beleértve –, de ennyire mélyen az alkotói szabadságba vágóval még soha. Csak a művészet jelenlétének elapadása okozhat ilyen, minden tiszteletet nélkülöző hozzáállást alkotásokhoz. Ráadásul mindezt a szakmaiságra hivatkozva teszik. Visszatérve arra, amit a művészet jelenlévőségéről mondok: az szemlélet kérdése. Azzal, hogy tele vannak a színházak, a koncerttermek, rengetegen járnak kiállításokra, a művészet még nincs benne az életükben. Részünkké válik? Mérlegeléseink része lesz, vagy külső megfigyelői, kritikus élvezői maradunk?
– S ezt vissza tudja hozni a könyvével?
– Minden művészi szándékú megnyilvánulás alkalmas erre. Még a popzenei is. A könyv hármas egységekbe rendezett fejezetei láttatják is, hogy a mindennapit miként lehet megtekintésre felemelni olyan magaslatba, ahonnan egyáltalán érdemes bármit is megszemlélni. Az elemelkedés szükségességéről beszélek, amit akár egyetlen mondat is elindíthat, ami miatt máshogy figyelünk. A bennem történtekből alkotás lett, rám jellemző, hozzám köthető. Életírásoknak hívom mindazt, amit továbbadásra leírtam, hogy azoknak más szűrőkön átmosva más-más hozadékuk legyen. Az előolvasók gondolatai miatt tudhatom, lesznek, akik a könyv olvasásakor jönnek majd rá, mennyi minden megléphető. Valamennyiünk életében ott a lehetőség, hogy a valódi megszemlélés utáni felismeréseinktől megerősödve megtegyük a magunkét.
– Úgy látja, sokan nem teszik meg?
– Igen, pedig a maga helyén mindenki állandóan helyzetben van. Amikor korábban el akarták törölni a testnevelést és az éneket a kötelező tantárgyak közül, és a folyamat a törvénybe iktatás előtt egy lépéssel járt, többféleképpen reagálhattam volna. Például azzal a fajta intellektuális viselkedéssel, mint egy hosszas kávéházi polemizálás, ahol barátokkal olyanokat mondunk, hogy ez borzasztó, rettenetes, idáig jutottunk, tudja, ami ilyenkor megszokott. Ehelyett azon kezdtem gondolkozni, hogy a saját helyemen meglehetősen képzetlenül, a megértésemmel, a szándékrendszeremmel, a kitartásommal mégis mit tudok tenni annak érdekében, hogy változtassak. Kidolgoztam egy gyerekeknek szóló ének-zenei oktatást kiegészítő anyagot, olyat, amit a gyerekek önmaguk használhatnak, nem kell hozzá felnőtt, és az óvodás vagy kisiskolás azt kezd vele, amit akar. Csak adják a kezébe a felnőttek.
– Most viszont bevezetnék a mindennapos éneklést.
– Abból megint csak elvárás, véleményezés, megfeleltetés lesz. Ahogy lesz olyan is, aki emiatt majd örökre meg is utálja az éneklést. Az öröm, a tehetségesség megéléséhez való hozzásegítés, amiről beszélek, az más. Annak része a választás lehetősége, a döntés szabadsága, amit az ekkora gyerekeknek a legritkábban szavaznak meg.
– December elején ott voltam egy könyvbemutató estjén a Hadik Irodalmi Szalonban, másfél órán keresztül beszélt, felolvasott, volt, hogy a szöveget zene kísérte, máskor egy fotó vezette be vagy támasztotta alá, volt, hogy aktívan bevonta a közönséget, máskor meg együtt hallgatott velük. Ez olyan előadás, amit sok helyen meg szeretne mutatni?
– Tizenhárom éves korom óta állok emberek előtt színpadon, írásaimat előadóként viszem az érdeklődők elé, őket megszólítva, a biztonságos írói burkot feladva, odafordulással. A párbeszéd, ha csak egy összetekintés, egy megcsillanó könnycsepp erejéig is, de ennek a könyvnek a kapcsán feltétlenül megtörténik, hisz valamennyiünket érintők a felvetései. Ez az oka, hogy úgy került színpadra, ahogyan ön is látta. Az előadással való megszólítás más minőségbe helyezi, élővé teszi az írásokat. Az előadói léttel teremthető közös megélés miatt szeretnék turnézni vele.
– Amikor erre az interjúra készültem, olvastam egy újságcikket, amely az előbbi irodalmi estet harangozta be, és az volt a címe, felkiáltójellel, hogy megtaláltuk Katona Klárit.
– Amikor naponta képernyőn voltam, akkor is oda tudott jönni hozzám valaki a zöldségesnél azzal, hogy mennyire nem lát mostanában sehol. Szerintem a megmutatkozásoknak jelentőségük van. Párszor visszakérdeztem, hogy ha az ismert megnyilvánulási lehetőségek valamelyikében látna, képes lenne-e elfogadni ugyanannak a továbbiakban.
– Ha például szerepelne egy televíziós tehetségkutatóban vagy főzőműsorban?
– Mondjuk.
– Hívták?
– Sokszor. Nemet mondtam, nem nekem való. Ami valaki más élethelyzetében fantasztikus, magamra húzva nevetségessé lesz, és fordítva. Nem lehet valamit csak azért csinálni, mert divat és nagyobb figyelmet hoz, mint valami más. Nyilván lehet emellett is dönteni. Csak nem nekem. Alkati alkalmatlan vagyok. Egy ennyire hosszú ívet rajzoló pályán minden egyes hiteles pillanatom megkérdőjeleződne.
– Viszont gyakorlatilag gondolkodás nélkül mondott igent arra annak idején, hogy arca legyen a Matáv, majd új nevén a Telekom Adományvonalnak, s kilenc éven át dolgozott a civil szervezetekért.
– Amit sikerült véghezvinnünk, a világon egyedülállóként működött. Tényleg. Kilenc év alatt a százforintos telefonhívásokból 178 millió forint jutott el a kedvezményezettekhez. A civil szféra soha ilyen fókuszt nem kapott, mint akkor. A tevékenységük lényegét képviselhették, hiánypótlásuk fontosságáról. A feladatom része volt mindezt elmondani helyettük. Társadalmi célúvá tettük egy idő közben multinacionálissá lett cég kezdeményezését, amely szándékaiban megelőzte azokat az intézményeket is, amelyeknek a civil szektor felkarolása lenne a dolguk. Bemutattunk egy működtethető modellt, amit azóta sem másolt le senki.
– Milyen állapotban van most ön szerint a civil szektor?
– Látszólag rosszabb minden, mégis letisztultabbnak látom a mostani helyzetet. Már másra van szükségük, felnőttkorba léptek. Nem kéregetnek, képesek a saját elhatározásuk mögé állva végigvinni folyamatokat. Valójában az akkori segítség is ezt célozta. Januárban, februárban az Adományvonal mindig egy hajléktalanokról gondoskodó szervezetnek gyűjtött. Ehhez kellett egy üzenet, ami fölemelteti a telefont az emberekkel. Az első évben egy Nietzsche-idézetet mondattak el velem, iszonyatosan kevés pénz folyt be. Következő télen azt kértem, hadd írjam meg én magam az üzenetet. Majdnem a hétszerese, hétmillió forint gyűlt össze.
– Mi volt az üzenet?
– Segíts, hogy segíthessenek magukon. Mert annak a pár embernek a létezését kell megsegíteni, akik szervezetileg az év minden napját a hajléktalanok ügyére áldozzák. Akiknek van rálátásuk. A többi ember ezt a problémát csak a saját tehetetlenségeként éli meg, és azonnal hárít. Azoknak kell segíteni, akik felvállaltan megoldást akarnak, akik pontosan tudják, kinek s miért kell segíteni. Akik a területükön megakasztó vagy rossz dolgokat képesek kijavítani, s tudják, hogyan kell érvényre juttatni azt, ami helyénvaló.
– A segítségnyújtás és a rászorultság is érzékeny téma. Sokan nem is akarnak vagy nem tudnak foglalkozni a kérdéssel.
– Eleve nehéz megtalálni, hogy valójában kinek van igazán szüksége a segítségre, aztán nagy eltérések lehetnek abban is, hogy ki mit akar vagy mit hajlandó adni, és a másiknak az elfogadható-e vagy sem. Pénz kellene, ruhát tudok adni. Törődés kellene, pénzt tudok adni. Nem büszkeség kérdése ez, vagy hogy az emberek nem képesek elfogadni, és ne tudnának igazán hálásak lenni.
– Figyel erre, amikor segítséget ad?
– Nagyon, különben párhuzamos sínen futnánk el egymás mellett, s valószínűleg ellenkező irányba.
– Ön tud elfogadni? Egyáltalán, meg szokták kérdezni öntől, hogy szüksége van-e bármire? Szerintem Katona Kláriról az a kép él, hogy neki biztosan nincs szüksége semmire, hiszen folyton a másik oldalon látjuk.
– Igen, tudok elfogadni. Ez fontos. Része az egyensúlynak. De tényleg, csak a legritkább esetben kérdezik meg tőlem, van-e bármire is szükségem. A könyvkiadás esetében azonban más történt. Azért lett olyan, amilyen, mert a kiadó még a könyv esztétikumának és tartalmának egységbe tartására vonatkozóan is értette a vágyam. Novák András meghallotta, hogy mire van szükségem a bennem élő teljes megvalósításához. Csak olyat adott hozzá, amiből nekem hiányom volt, és azt mind oda is adta.
– És zenében, dalokban gondolkozik?
– A zene, a dal megnyilvánulási formám, és szerencsére nem az egyetlen. Mindig is erre vágytam. Többször megadatott, hogy előrevivő zeneiséggel léphettem mások elé. Megismételni bármit abból, ami megtörtént, igaziból lehetetlen. Új, izgalmas formákat kell találnom. Nekem kevés lenne az a jelenlét, ami csak azért van, hogy azt mondhassam: koncertezem. Sokaknak lett átok a jelenlevés kényszerének nyomása. Engem más mozgat. Legyen a formája bármi, újra és újra olyasmit szeretnék odaadni, ami valamilyen módon előremozdít.
