Élete utolsó pillanatában is játszott
Napra pontosan egy esztendővel a Léggömb elrepül című önálló estjének bemutatója után, de még az aznap esti színpadra lépése előtt beszélgettem egy – saját bevallása szerint – épp félúton járó, harmincas fiatalemberrel: Fesztbaum Bélával.
Miért épp Kosztolányi? Honnan jött az ötlet?
Szentesről. Oda jártam a gimnáziumba, dráma tagozatra, és egy régi tanárom felolvasó estet szervezett, aminek a témája az utazás volt. Hoztak szövegeket Verne-től, Kerouac-tól, Cervantestől, és nekem Kosztolányi egyik novellája jutott az Esti Kornél ciklusból. Elsősorban azért, mert ez nem a tényleges fizikai útonlevésről szól, hanem arról, hogy az ember befelé, a saját világa felé, haladva ismeri meg jobban önmagát. Ez a novella pedig berántott engem az életműbe. Így indult el egy hosszú, de élvezetes munka-folyamat.
Mennyire volt nehéz eljutni a célig?
Az ilyen ötleteknek mindig az próbálja, hogy másnap is, egy hét múlva is benned maradjon az érdeklődés. Mivel nekem megmaradt ezt jó jelnek tekintettem és elkezdtem dolgozni az est összeállításán.
Teljes egészében a te ''műved'' ez az előadás, vagy volt, aki segített az elkészítésében?
Teljesen egyedül csináltam, körülbelül másfél éven keresztül tartott a teljes munka. A legvégén szegődött mellém a Vígszínház dramaturgja, Deres Péter, és az utolsó simításokat együtt végeztük. De a munkának az a része, ami az előadást olyanná tette, amilyen, az enyém volt.
A színház részéről teljes volt a támogatás ahhoz, hogy bemutathasd a produkciódat a házi színpadon?
Annyiból nem volt könnyű, hogy épp akkor kopogtattam ezzel az ötlettel, mikor a házi színpad anyagi okokból üresen állt. Az est viszont egy "no budget" produkció, tehát költségként csak az aznapi üzemeltetés merült föl, amit az est bevételéből lehet finanszírozni. Marton igazgató úr gördített elém fontos szellemi akadályokat, de ezek kellettek ahhoz, hogy lássák: igazán akarom ezt az előadást. Miután ez kiderült, szabad utat kaptam.
A közönség hogy fogadta?
Hál' Istennek nagyon szerették, és szeretik azóta is. Nézik idősek, egészen fiatalok, és szerencsére az én korosztályom is megtalálja a saját részét az estben. Ez egy érdekes utazás térben és időben is, egy furcsa költői road movie.
Az utazásod mostani állomása azonban Oklahoma. Ez az előadás milyen?
Ez egy kortárs amerikai színdarab, két évvel ezelőtt mutatták be Amerikában.Tracy Letts-nek hívják a szerzőt és noha jól követi az amerikai drámaírói hagyományt, metsző fekete humorral vegyíti a tragédiát a komédiával. Abból indul ki az egész, hogy a család apafigurája eltűnik, és az anya, a főszereplő, összetrombitálja a családot. Ebből pedig egyenesen következik, hogy fény derül súlyos titkokra.
Ki vagy te ebben az előadásban?
Én a főalak lánytestvérének fiát játszom. Egy félszeg, de nagyon nagy szívű és érzékeny fiatalember, akin egy kicsit mindenki rúg egyet, főleg a saját anyja. Rendkívül szerethető karakter, aki próbálja megtalálni a helyét ebben a szétbomlott családban.
Könnyen megtaláltad a hangot a karaktereddel?
Igen, mert gyakran játszom hasonló szerepeket. Kicsit neurotikus, érzékeny, ugyanakkor öniróniára hajlamos alakok. Ez most egy picit gazdagabb, mert van benne egy szerelmi szál is, egy titkos-tiltott valami, ami természetesen nem teljesedhet be.
Kicsit visszacsatolva Kosztolányihoz. Felnőhet teljesen egy színész, vagy benne marad és benne kell, hogy maradjon a gyerek, aki tud játszani. Vagy egy játszani tudó felnőtt lesz belőle?
Egy olyan játszani tudó felnőtt lesz belőle, aki örök életre megőrzi a gyermekségét, és azt a tudatot, hogy kíváncsian, nyitottan lehet hozzányúlni az élet minden apró jelenségéhez. Kosztolányi is ilyen volt, mindig játszott, élete utolsó pillanatában is. Talán ezért szeretik a nézők. Ez a játékosság az, ami szerintem a színészet egyik legfontosabb jellemzője.
