Élete a színház

– A pályára találás kapcsán rendre említi nagyapját, Eszenyi Sándort: szülőhelyén, Csengerben volt iskolaigazgató, jogi végzettségű, széles műveltségű ember. Távoli rokona volt Eszenyi Olga, a Nemzeti Színház és a Vígszínház színésznője az 1900-as évek első harmadában. Arról ritkábban esik szó: az ön sorsának alakulását egy árvíz is befolyásolta.

– A természeti katasztrófának csak érintőleges a szerepe a dologban. A Szamos 1974-ben elárasztotta szülőhelyemet, amely a pusztítás után nem volt többé járási székhely. Szüleimmel Debrecenbe költöztünk. Édesapám a Debreceni Vasutas Sportklubnál, a Lokinál lett gazdasági igazgató, nyugdíjasként pályagondnok. Úgyhogy én a focihoz is értek.

– Ez egyfajta üzenet?

– Rossz az, aki rosszra gondol. Amúgy nagyapám szervezett spartakiádot is a színkör és kórus mellett Csengerben. Születésem előtt két évvel vonatszerencsétlenség áldozata lett, ám gyakran megidézett alakjának erős hatása volt rám. Molnár Ferenc műveit is rajta keresztül ismertem meg, amikor átnéztem az 1956-ban elrejtett könyveit. Szüleim is meghatározóak. Édesanyám tanítónő volt, apróság, de még az is jelez valamit: ha híre jött egy Jancsó-filmnek, apámmal szaladtak a moziba.

– Ön első lendületből balerinának készült.

– Még négyévesen, egy ajándékba kapott balettcipő miatt. Hajlékony kislány voltam, a cipellő megmozgatta a fantáziámat. Ám idővel nem volt kérdés: színésznő leszek. Belső késztetés volt, és a környezeti hatások következménye. A balettból annyi maradt: máig erős testbeszédem van a színpadon, és nagyon szeretek táncolni.

– Debreceni gimnazistaként az agráregyetem avantgárd színkörének lett tagja.

– A Rentz Antal vezette stúdióban Csikós Sándor beszélni tanított. Cserhalmi György édesanyja, Varga Magda énekelni. Pinczés István, a későbbi rendező pedig pantomimra. A színházi érzékemet formálták, nem mást. De csak fél évig, mert aztán bejutottam a színművészeti főiskolára.

– A legenda szerint az első felvételi forduló előtt rossz helyen szállt le a villamosról, csak a Vígszínháznál kapott észbe, fordult vissza. Az első rostán aztán Marton László – későbbi igazgatója – engedte tovább.

– Úgy legenda, hogy pontosan így történt. Ráadásul két csodálatos tanár, Horvai István és Kapás Dezső osztályába kerültem. Előbbi volt akkor a Víg direktora, utóbbi a rendezője.

– A vidéki lánynak nagy sokk volt a főiskola világa?

– Úgy éreztem, hazatértem. A gimiben mindenki orvos, mérnök, jogász akart lenni. Főiskolai osztálytársaim – például Kaszás Attila, Rátóti Zoltán, Méhes László, Töreky Zsuzsa – mindjárt jó pajtásaim lettek. Többen ugyancsak vidéki, értelmiségi családból jöttek. Ami a tanárokat illeti: még Nádasdy Kálmán, Hegedűs Géza bácsi, Gáti József is tanított. És ott volt Iglódi István, Valló Péter. Katartikus volt olyan közegben létezni, ahol a tanárok mindent megtettek, hogy átadják a tudásukat – a hallgatók pedig át is akarták azt venni. Olyan viszonyrendszer, amely az élet más helyzeteiben is harmonikus alap lehet.

– Akkori párját, Kaszás Attilát diplomázva mindjárt a Vígszínházhoz szerződtették. Önnek vidéki gyakorlóéveket javasoltak.

– Bizalmi helyzetben az ember megértette: ez érte van, nem ellene. Végül mégis a Vígben kezdtem a pályát, és sosem bántott a kisebb feladat. Harmadévesen kerültünk oda, ahhoz képest lépegettem előre. Ma már a nagy akaráshoz sokszor társul türelmetlenség. Én tudtam, hogy fejlődnöm kell, s közben figyelnek rám. Úgy terhelnek, hogy az nem megroppant, hanem erősít. Mígnem már komoly súlyokat is elbír az ember. Igazgatóként én is azt szeretném, hogy a Víg fiataljai hasonló utat járjanak be.

– Miként maradt el a vidéki startja?

– Paál István, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója keresett meg. Az Uránia mozi melletti Erzsike presszóban találkoztunk. Sokat késett, amikor megérkezett, rendelt egy sört rummal. Én nem ittam, nem dohányoztam, jó kislány voltam. Ráadásul Kapás Dezső még a főiskolán mesélte: aki sört iszik rummal, az utolsó stádiumban van. Bár tudtam, hogy Paál István micsoda tehetség, milyen különleges színházi ember, mégis megkerestem Horvait, és elmondtam: félek a helyzettől. Megértette, segített.

– Pályakezdő színészként a civil létezés mennyire volt harmonikus a Kádár-korszak utolsó harmadában?

– Albérletből albérletbe költöztünk Kaszás Attilával. Én vidéki voltam, ő határon túli magyar. Budapesten nem kaptunk állandó letelepedési engedélyt, hiába kérvényeztük a tanács illetékesénél, Farkasinszky elvtársnál. Olyan albérletben is laktunk, ahol a főbérlő asszony kitette a férjét a beüvegezett erkélyre, hogy a lakás egy része kiadható legyen. 2600 forint volt a kezdő fizetésünk, az albérlet – a bácsival az erkélyen – 2500 forintba került.

– Mennyi maradt mára az akkori lányból?

– A megélt helyzetek mindenkin változtatnak. De normális esetben az ember alapkaraktere egyensúlyban marad. Persze más pozícióból, de mégis egyformán reflektálok a világra színészként, rendezőként, színházigazgatóként is. Ugyanakkor egy időben még dohányoztam is, mert azt gondoltam: mélyít majd a csicseri hangomon. Ami miatt nekem komplexusom lett, pedig a beszédtanárom, Montágh Imre szerint sem volt vele gond. Robert Wilson rendező például imádja a hangomat. De megesik: olyasminek is igyekszünk megfelelni, aminek nem kellene.

– Ruttkai Évát említi gyakran, mint meghatározó idősebb kollégát.

– Nem pátyolgatott, felnőttként kezelt. 1985-ben Mrożek Tangójában játszhattam vele, közös öltözőnk volt. Az együtt öltözés intim dolog: sok mindenről szó esik közben. Törőcsik Marival éltem át még hasonló helyzetet. Az a legfontosabb: láttam a morális hozzáállásukat a munkához. Az alázatot, ahogyan egy-egy szerepet felépítenek.

– Korábban azt is mesélte: párkapcsolatai is formálták. Volt, aki miatt harcművészettel is foglalkozott, más az irodalmi látásmódján formált. A legtöbb időt azonban Kaszás Attilával töltötték. Úgy tervezték: igazi színházi családdá lesznek?

– Az voltunk. Huszonkét évet töltöttünk együtt: kétszemélyes színházi családként. De erről már nem szeretek beszélni, mert fájdalmas.

– A színháznál maradva akkor: a rendezések itthon, külföldön, igazgatói ambíció – a színészi kibontakozásához hasonló evolúciós folyamat állomásai? Vagy más erők motiválták?

– Kezdettől érdekelt a színház komplexitása. Igaz, első rendezésem idején, amikor a Budapesti Kamaraszínház nyolcvanfős kistermében színpadra állítottam a Leonce és Lénát, sokan úgy vélték: szokatlan lépés egy színésznőtől. Volt, aki ráadásul összekevert egy akkori szerepemmel: Ionesco Különórájában játszottam egy buta kislányt.

– Marton László azonban mindjárt felajánlotta: rendezze meg a West Side Storyt a Vígszínház ezres nézőtere előtt. Nem volt ijesztő?

– Nem, hiszen régi pajtásaim álltak a színpadon. Külföldön is azért vállaltam rendezést, mert szeretem, amit csinálok. Abban is biztos vagyok: honi színházkultúránk okot ad a büszkeségre. A világhírű Robert Wilson, aki az 1914 című előadásunkat rendezte most, éppúgy egyenrangúként kezelt, mint bárki más.

– De hát ez természetes, ön nem egy a színi direktorok közül, hanem a legnagyobb magyar színház igazgatója.

– Marton László öt éve azt mondta: ha pályázok, ő nem pályázik többet. Három évtizede voltam tagja a társulatnak, tudta, mit várhatnak tőlem. Például stílusbeli, művészi folyamatosságot. És a képességet, hogy a változó világban, kereskedelmi tévékkel versenyezve is megtöltsek egy ekkora színházat.

– Mindemellett bátor dolognak tűnt, hogy Alföldi Róbert távozása után átvette a Nemzeti Színház emblematikus Mephisto-előadását. Ellenzéki attitűdöt sejtet.

– Szabó István Mephistója az egyik kedvenc filmem. Másrészt Alföldi Róbert is Horvai–Kapás-növendék volt, pályáját ő is a Vígben kezdte. Egy család tagjai vagyunk. De ha ő maradt volna a Nemzeti igazgatója, Vidnyánszky Attilát hívtam volna vendégnek. És örülök, hogy a tehetséges fia itt játszik nálunk.

– Ha így nézem: szavaiból békés, vad áradatoktól mentes világ rajzolódik elő. Miközben Bodó Viktor Vígben rendezett Revizora kapcsán a kormánypárti lap az idei parlamenti választás előtt címlapján az előadás fotójával is üzente: egyes teátrumok produkcióikkal kampányolnak a kormány ellen.

– Közhely mára a shakespeare-i mondat: a színháznak az a dolga, hogy tükröt tartson a valóságnak. Ennyi történt. Bodó Viktor idén Hamburgban, Grazban is rendez. A kortárs színház egyik legkülönlegesebb alkotója. Dömölky Daninak a Revizorról készült remek fotója a Heti Válasz mellett a Theater heute címlapjára is felkerült. Meg is hívták a produkciót az új pilseni színház nyitó darabjának. Büszkék voltunk.

– Jelezte: másfél évre meghosszabbított mandátuma lejártával ismét pályázik majd a direktori posztra. Korrekt bírálatra számít?

– Bízom benne, hogy esetemben ismét csakis a szakmaiság dominál majd.

– Jászai Mari írta: háta mögött az egyes helyzetekben mutatott keménysége miatt olykor Mari bácsinak hívják. Ha jól sejtem: a direktori pozíció sem lágyít az ember személyiségén.

– A vezetés óhatatlanul némi szigorúsággal jár. De attól függetlenül: minden érzékeny embernek van olyan oldala is, amely képessé teszi a másik nem attribútumainak megidézésére. Már csak empátiából is.

– A színház mellett mire jut még ideje?

– Nehéz ügy. Minap a gimis osztálytalálkozómra sem tudtam elmenni. De utóbb azért is Debrecenbe utaztam egy napra. Találkoztam régi barátnőmmel, a volt földrajztanárnőmmel, matematikatanárunkkal. Barátnőm édesanyja megfőzte gyerekkorom kedvenc tökfőzelékét. Közben kiderült: nincs jó vonat visszafelé. A Facebookon találtunk egy helyes fiatal csapatot, amelyik autóval Pestre hozott. De ritka az ilyen nap. Mert rendszeresen utazunk a Robert Wilson-előadással. Hamarosan egyéb színházi ügyekben Prágába megyek, aztán Belgrádba, majd az izraeli drámafesztiválra. Évad végén Szentpéterváron rendezek, aztán a Prágai Operaházban.

– Elég a boldogsághoz? A karácsonynak van még súlya?

– Vannak napi boldogságok, ahogy dacok és szorongások is. Utóbbiak színészként hasznomra vannak: a teljes harmónia gátja lehet a kifejezőkészségnek. A karácsony pedig átértékelődik, miután az ember cseperedve rájön: már nem a Jézuska hozza az ajándékot. Másként érinti meg az embert, az együttlét meghittsége a legfontosabb benne. Édesapám haláláig mindig a szüleimnél töltöttük az ünnep első estéjét. Most nálam vagy az öcsémnél jövünk össze. De december 26-án már A vágy villamosában játszom. A karácsony ugyanis színházi csúcsidőszak.