Éjfélkor Párizsban / Film / Ajánló

Négy amerikai Párizsban. Egy író, a menyasszonya, annak a papája és az ő felesége. Játszódik napjainkban.

Az író turista nem is csak a mai Párizsra kíváncsi, hanem inkább a húszas évekére, amikor a háború után az Európára kiéhezett amerikai művészek ide özönlöttek. Itt volt Fitzgerald az ő labilis Zelmájával, Hemingway az ökleivel és öntudatával, Cole Porter a muzsikájával. Az akkori Párizs valóban „vándorünnep” volt, hisz itt festett Picasso és Dalí, itt rázta Josephine Baker. Itt élt és alkotott a művészvilág.

Éjfélkor aztán egy öreg, korabeli automobil magával viszi hősünket a mozgékony húszas évekbe. Adriana, a csoda nő (Picasso, Hemingway babája) nem elégedett a korral, ő éppenséggel a Belle Époque lóvasutas, kánkános világába vágyik vissza, Toulouse-Lautrec asztala mellé. Az ottaniak pedig a reneszánszba, Michelangelo, Leonardo társaságába, mert mindig van hova tovavágyni.

Ironikus játék jelennel és a múltak kútjaival, korokkal és körökkel, művészettel és művészekkel, valóságokkal és álmokkal. Hisz az időcsapda minden éjfélkor megnyílik a rettenthetetlenül nosztalgiázó író előtt.

Tegyük hozzá: minden könyv, minden film maga is kinyíló időcsapda. Beléje lépve ott vagyunk Odüsszeusz hajóján, indiánként a Vadnyugaton, Anna Karenina titkos tépelődéseinek tanújaként, a Pál utcai fiúk közt és a halhatatlan Ádám-Éva bőrében. Minden mű ilyen, amely megnyit nekünk, előttünk egy olyan kort, életszeletet, amit nem ismerhetünk tapasztalataink, sorsunk, énünk egyszerisége, röghözkötöttsége miatt.

Bravúros hát a legújabb Woody Allen-film (írta és rendezte), tele finom és gazdag utalások sorozatával. Régi és új rajongóknak egyként ajánlom. (És hát Párizs...)