Éjfélkor Párizsban
Négy amerikai Párizsban. Egy író, a menyasszonya, annak a papája és az ő felesége. Játszódik napjainkban.
Az író turista nem is csak a mai Párizsra kíváncsi, hanem inkább a húszas évekére, amikor a háború után az Európára kiéhezett amerikai művészek ide özönlöttek. Itt volt Fitzgerald az ő labilis Zelmájával, Hemingway az ökleivel és öntudatával, Cole Porter a muzsikájával. Az akkori Párizs valóban „vándorünnep” volt, hisz itt festett Picasso és Dalí, itt rázta Josephine Baker. Itt élt és alkotott a művészvilág.
Éjfélkor aztán egy öreg, korabeli automobil magával viszi hősünket a mozgékony húszas évekbe. Adriana, a csoda nő (Picasso, Hemingway babája) nem elégedett a korral, ő éppenséggel a Belle Époque lóvasutas, kánkános világába vágyik vissza, Toulouse-Lautrec asztala mellé. Az ottaniak pedig a reneszánszba, Michelangelo, Leonardo társaságába, mert mindig van hova tovavágyni.
Ironikus játék jelennel és a múltak kútjaival, korokkal és körökkel, művészettel és művészekkel, valóságokkal és álmokkal. Hisz az időcsapda minden éjfélkor megnyílik a rettenthetetlenül nosztalgiázó író előtt.
Bravúros hát a legújabb Woody Allen-film (írta és rendezte), tele finom és gazdag utalások sorozatával. Régi és új rajongóknak egyként ajánlom. (És hát Párizs...)
(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra XXIII. évfolyamának 46. lapszámában, melynek nyomtatott vagy digitális kiadását
itt megrendelheti.)
