Egy világhírű norvég
Norvégia legnépszerűbb kortárs írója az oslói egyetemen tanult irodalmat és filmtudományt, elvégezte a Dán Filmművészeti Akadémiát is. Rövidfilmeket és videoklipeket forgatott, színészként is kipróbálta magát. A nemzetközi áttörést az 1996-ban megjelent Naiv. Szuper című prózakötete hozta meg számára. A világhírű szerző nyolcadik regénye nemrég jelent meg magyarul a Scolar Kiadónál. A Vegyesbolti csendes napok egy angol sztárséfnő és egy író különös kapcsolatáról szól. A szerző magyarországi könyvbemutatója alkalmából adott interjút BÖDŐ ANITÁNAK.
– Mostanában kering az interneten egy fotó két azonos korú nőről. Egyikük az egészséges táplálkozás híve, koránál jóval idősebbnek tűnik, míg a másik csinos, szexi és vidám. Ő Nigella Lawson, a híres angol szakácsnő. Egyben az ön regényének egyik szereplője is. A Vegyesbolti csendes napok című művében a konyhasztár az életöröm megtestesítője. Ő a kedvenc szakácsa?
– Nem rajongok a főzésért, nem szoktam gasztronómiai sorozatokat nézni a tévében. De velem pontosan ugyanaz történt, mint a regényem íróhősével, Telemann-nal. Én is ajándékba kaptam Nigella Lawson egyik szakácskönyvét. Nemcsak az ételekről készített gyönyörű fotók nyűgöztek le, hanem Nigella is. Érzékien főz, jól néz ki, attraktív és elképesztően laza. Nigella megtestesíti mindazt, ami az író főhősömből hiányzik. Telemann egy oslói színházban dramaturg, irodalmi mesterember. Viszont legbelül nagy művésznek érzi magát. Abban bízik, hogy meg tudja írni azt a színdarabot, amely meghozza majd az igazi szakmai áttörést. De valahányszor elvonul írni, csakis Nigella Lawsonra gondol, róla fantáziál.
– Telemann nem tud leírni egy sort sem a színdarabból, miközben mindenben színházat lát maga körül. Így dolgozik ön is? Figyeli, letapogatja a valóságot?
– Igen, bizonyos értelemben így: lesem, hogy mit használhatnék fel a regényben abból, ami körülöttem történik. Ugyanakkor maximálisan megélem az életemet, százszázalékosan jelen vagyok benne, csak közben figyelek. Ha látok vagy hallok valamit, azt gyakran feljegyzem, hogy ne felejtsem el, aztán vagy felhasználom, vagy nem. Szerintem a legtöbb író így dolgozik, de még az újságírók is: összegyűjtik az ötleteket, összedolgozzák őket, és az kiad valamit. Igen, gyűjtögető vagyok... Nem egyszerű elmagyarázni, miért érzi az ember úgy, hogy írnia kell.
– Ön meg tudja fogalmazni ezt?
– Nem. Nagyon korán, tizenévesen kezdtem írni. Először verseket, aztán színdarabot. Hamar megértettem, hogy a versírás nem nekem való, ezért naplót kezdtem írni, s ez szinte rögeszmémmé vált. Tizenhét és huszonkét éves korom között több ezer oldalt írtam tele. Ez tanított meg figyelni, és segített abban, hogy jól érezzem magam írás közben akkor is, ha keresem a szavakat, mondatokat. Azt viszont nem tudom, honnan jön az írásmániám. Szerintem mindenki, aki ír, valamilyen kárt, veszteséget kompenzál.
