Egy tragédia arcai
Voltaképpen két, egymáshoz csak lazán kapcsolódó kiállítást láthatunk a Centrális Galériában a doni katasztrófa hetvenedik évfordulója alkalmából.
Az egyik egy történeti emlékezés, amely újságcikkek, híradórészletek, fényképek, térképek és különféle utólagos elemzések (könyvek, cikkek) bemutatásával követi végig a második magyar hadsereg pusztulását a Don mellett negyvenhárom januárjában – a másik pedig egy fotósorozat, amelyet idősebb Konok Tamás készített a hadsereg mindennapjairól a helyszínen.
Az első kiállítás a tények bemutatása mellett kísérletet tesz egyfajta konszenzus kialakítására is a tragédia megítélését illetően, illetve rámutat e konszenzus hiányának következményeire is. Arra tudniillik, hogy mára a közvéleményben két teljesen eltérő kép él az eseményekről. Az egyik szerint a hős magyar honvédek Leonidászként védték hazájukat a távolban, mást nem is tehettek: a történelem kikerülhetetlen korparancsa állította őket őrhelyükre, ahol régi határainkat és ősi értékeinket védték utolsó leheletükig. A másik szerint értelmetlen áldozatai voltak ők egy végleg elhibázott nagyhatalmi-sérelmi politikának, amely végül teljes pusztulásba rántotta a nemzetet.
A kiállítás szervezői igyekeznek némileg kiegyenlítő szerepet játszani, elutasítva a legszélsőségesebb álláspontokat, és leszámolva a történelmietlen legendákkal, remélve, hogy valamilyen minimális konszenzusra (a Don-kanyar az egész magyar nép tragédiája volt) mégiscsak eljut egyszer ez a társadalom.
A társtárlattal némileg mostohán bánt a rendező, minthogy a tablók tetejére száműzte Konok Tamás képeit. Konok (itt látható) munkáin egy nagyon tehetséges fotográfus mutatja meg a megszállt területek lakóinak életét, hétköznapjait. E már-már idilli fényképek a történelmi tények ismeretében néha megrázóbbak, fölkavaróbbak, mint a legszörnyűbb háborús filmek, hadparancsok. Mintha Radnóti verseit olvasnánk.
