Egy szerep titkai

Novák Eszter rendező úgy látja önt: különleges fantáziájú színésznő, aki bármit el tud játszani a bakfislánytól az öreganyóig. És közben mindig valami lényegit fogalmaz meg a nőiségről.

– Hát akkor fogadjuk is el ezt a véleményt. De most komolyan: a színészet – empátia, koncentráció és fantázia. A képzelet révén szívesen válok bárkivé és bármilyenné, rondává, ravasszá, széppé, kishitűvé. Talán egyik sem vagyok, de a lényeg, hogy ez mind lehetek. Látom a figurát, a környezetét, s mint egy filmet, lepergetem magam előtt a sorsát.

Emlékszem még a pályakezdetre. Nyilas Misit játszotta főiskolásként a Nemzetiben, ám néhány kritikus már akkor jelezte: rejtélyes színésznő, most még „szelídnek” tűnik, de bármikor képes lesz „démonná” is válni. Hamarosan eljátszotta a Radnóti Színházban Lisát a Pygmalionból, meg A kék angyal dizőz Loláját. Aztán A vihar Arieljét.

– Most visszagondolva: talán az Ariel volt – mondjuk úgy – egy „emelkedési pont”, amikor a közvélemény megítélése is változott. Nagyjából négy-öt évvel a főiskola után. Előtte még nem éreztem tudatosnak a színházi jelenlétemet. Nem kerestem az összefüggéseket. Csak a nagy odaadás és önfeledtség vitt. Nem volt meg bennem az igény, hogy a helyzetekből, szerepekből, egyáltalán a színházból rögzítsek is valamit gondolatilag. Taub János A vihar rendezésekor viszont olyan tudást adott át, amelyet már elraktároztam.

És ez mi volt?

– Megtanított arra: nem játszani, hanem „lenni” kell a színpadon. Mindennek ott és akkor kell megtörténnie. Ez a tudatosság, meggyőződés a hitelesség mércéje is. Persze egy szerep megértéséhez mindenekelőtt meg kell látnom magát a figurát. És én mindig a problémáját járom körül, a „feladványát”: mi a baja, mit akar megoldani, vagy épp megkerülni, akár legyőzni. Ez tág lehetőséget ad a színésznek. Nekem pedig biztonságérzetet, ha egy színpadi alak megteremtéséhez rajtam keresztül vezet az út. Szeretem, ha a rendező rám bízza, hogy csatangolhassak a szerep keretei között. Másfelől: ha a megértés folyamatának bármely mozzanatát kihagyom, a szerep érvénytelenné válik.

Példát is mondana erre?

– Talán ilyen volt pár éve Csehov Sirályából Arkagyina. Nem a gyengeségei, fájdalmai, félelmei felől közelítettem meg, hanem onnan: hűha, hát öngyilkos lett a gyereke, milyen nő is ez. Vagyis már a „végeredményből” indultam ki, ahonnan nem tudtam „visszafejteni” a lényét, megkeresni az igazságát. Nem védeni próbáltam, hanem véleményezni az önzőségét. A látszatokra építeni, amelyekből nem lehet eljátszani egy szerepet.

Mert a „véleményezés” azt jelenti: kívülről szemléli a szerepét?

– Pontosan így van.

Kudarc volt?

– Nem tudom. Azt tartom kudarcnak, ha egy szerep kapcsán nincs meg bennem a teljesség érzete. Ha nem tudok mindent elmondani róla. De ezzel főként a kezdetekben voltam így. Minél felelősségteljesebben gondolkodom a színpadon, annál kevésbé engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjak pillanatokat. Persze a képesség csak egyik fele az útnak. A másik felét a lehetőségek adják. Szerencsére az Örkényben olyan szerepeket kapok, amelyekhez közöm is van. És ha valódi kíváncsiságot, bizalmat érzek, teljesen megnyílok, mindent odaadok magamból.

Korábban hét évadon át, 1996-ig volt a Radnóti Színház tagja. Miért jött el onnan?

– Akkoriban a társulat „magja”, a játszótársaim sorra átszerződtek az Új Színházhoz. Nélkülük nekem sem volt maradásom. A szabadúszást választottam. Bálint András igazgató azt kérdezte: „Nem félsz a szabadságtól?” Nem. Mert a „szárnypróbálgatások” után ki kellett repülnöm a világba. Akkor találkoztam Silló Istvánnal, és megszülettek a gyermekeink. Kerényi Imre, egykori osztályfőnököm hívott még egy szerepre, A vörös malomba. A Madáchból mentem szülési szabadságra.

Szokott még beszélni Kerényivel?

– Rég találkoztunk.

Sok kollégájától hallom: nagy kár, hogy Kerényi „kirendezte” magát a színházi világból, és politikai színpadra lépett.

– Senkinek sem lehet beleszólása a másik életébe. Lehet, neki épp arra volt szüksége, hogy eltávolodjon a színháztól. Mindenesetre nekem sokat segített azzal, hogy azt mondta: ne nyugtalankodjak a nagy önfeledtségemben és a két csecsemőmmel, még várnak rám feladatok, és egy hely a Madáchban. Ennek a mondatának köszönhetem, hogy fel tudtam oldódni az anyaságban. Olyan utakat járhattam be, amelyek közelében sincsenek a színházi felfedezéseknek.

Öt év kihagyás után tért vissza 2001-ben a Kis Madáchhoz, amely azóta már Örkény Színház. Nem hívták máshova?

– Nem. De nem is nagyon tudhatták, mi van velem. Végül is lényegtelen. Az Örkényhez tartozom.

Szerintem Mácsai Pál igazgató kitűnő érzékkel választott szerepeket vagy rendezőket önnek. Az elmúlt években sorra meg is kapta alakításaiért a POSZT-díjakat. Az idén pedig Érdemes Művész lett.

– Mácsai Pállal ismerjük egymást főiskolás korom óta. Ő – azt hiszem – lát engem.

És még ki ilyen?

– Vannak még ilyen „főembereim”. Ascher Tamás és Zsótér Sándor is. Fölösleges lenne összevetni őket, mert egészen másként dolgoznak. De kölcsönösen inspiráljuk egymást, s mindegyik előadásból többlettel kerülünk ki. Ők mindent kihoznak belőlem, megnyitnak előttem utakat, hagyják, hogy szabadon bejárjam azokat. Ez a titkunk. Kell ennél több?

Zsótér rendezte nemrég az Örkényben Brecht Arturo Ui darabját. Ön játssza a gengsztervezért. Ami eredetileg férfiszerep. De ez itt lényegtelen is. Az ön Arturo Uija látszatra szőke, szende nő, aki nem erőszakkal menetel előre, hanem nagy manipulátorként a demagógia „fegyverével”.

– Abban semmi különöset nem láttam, hogy nő játsszon férfiszerepet. Odasoroltam: Zsótér Sándor bízik bennem, rám mer osztani egy nagy feladatot. Ez egy nő, akinek férfidolgai is vannak. Mint minden nőnek. De nem nagyon értettem, mi is ez az egész. Mert egyébként semmi közöm a szerephez. Csak azt tudtam: ilyen feladványt még nem kaptam. Viszont mindent megtettem érte. Minden egyes pillanatban ez a szerep járt a fejemben, még a kislányom tizedik születésnapján is, aki azt mondta: „Mama, most már nyugodtan kimehetsz a teraszra, vagy akár el is mehetsz itthonról.” Jobbnak látták, ha elvonulok, s tőlük „távolabb” tanulmányozom a darabot.

De miként instruálta Zsótér?

– Még az elején azt mondta: ne ijedjek meg, hogy ez egy gengsztervezér. Képzeljem el, mintha Chaplin játszaná, vagy akár Kiss Manyi. Az érzetre utalt. Arra, hogy ez egy játék. Nem gengszterparódia, sem vérdráma. Úgy kell játszanom, hogy Arturo Ui minden egyes szavát elhiggyék. Hiszen ő maga is teljes meggyőződéssel hisz saját magában. De hogy ennek az embernek az őrületét így tudjam képviselni, ahhoz már az én hitemmel kellett megtölteni a szerepet. Ami azonosulás, ám nem azonosság. Olyan helyről kellett megszólaltatnom őt, és úgy, hogy mindenki azt érezze: itt most valaki egy nagyon fontos dolgot szeretne elmondani, s rettentően küzd azért, hogy megértsék. És egyszer csak felismertem: a megérteni nem akarásra kell felfűznöm az egészet.

Arturo Uija elborzasztó, miközben szánnivaló is. Gyűlölni kell, és olykor magunkat is, hogy próbáljuk megérteni őt.

– Amit most mondott, az előadás hatását tekintve a legjobb. És nem az a lényeg, hogy amit és ahogyan eljátszunk – az találjon?